A II. világháború összes áldozatának emléke előtt tisztelgünk az alábbi emlékezéssel, amely olvasói levélként jelent meg a Népszavában, 2014. májusában.

„A Népszava Szép Szó mellékletében olvasottak kavartak fel. Szabó Gábor, egy holokauszt-túlélő fia írt édesanyjáról, Liebschitz Jenőnéről. Az édesanya nagyon keveset beszélt a szörnyű hónapokról, de egy története megragadta fiát. Anyját a buchenwaldi koncentrációs tábor külső kényszermunka-táborból hónapok óta fogolyként élő és legyengült társaival együtt, gyalog indították útnak a mintegy 220 kilométerre fekvő Theresienstadtba. A fia, Szabó Gábor elhatározta, hogy édesanyja emlékére – hasonló körülmények között – 16 nap alatt végigjárja gyalog ugyanezt az utat. Az utolsó 9 kilométeren feladta és felült egy buszra. Édesanyja annak idején ezt nem tehette meg.

Ami szintén felkavart, Gábor édesanyja megjárta Bergen-Belsent, mint jómagam és ugyancsak Theresienstadtban szabadult aznap, vagy egy nappal előbb, mint én. Nagyon sok az azonosság és ugyanakkor a különbség kettőnk történetében: ő vidéken élt, Dombóváron, s mint tudott, a vidéki zsidóságot már nyár elején-közepén irtózatosan gyors iramban összegyűjtötték, majd onnan a náciknak is befogadási gondot okozva, marhavagonokban kiszállították őket a haláltáborba, Auschwitz-Birkenauba.
Több mint félmillió magyar ember a gázkamrákban végezte. Mi, itt Budapesten borzongtunk, de reménykedtünk: talán megússzuk, talán jönnek a felszabadító csapatok.

Távirati stílusban

Most az előzményeket csak távirati stílusban írom le, hiszen azok százezrek számára azonosak voltak. Április: sárga csillag, költözés a csillaggal jelölt házba. November: bejönnek a nyilasok a házba (Terézváros, Lovag u. 7.) és viszik magukkal az 55 évesnél fiatalabb nőket és a 60-nál fiatalabb férfiakat. A nőket a téglagyárba, Óbudára, a férfiakat gyalogmenetben.

Történetünk innen már egyéni. Nagyapámról hír jön, hogy erős sérve miatt nem bírta a menetelést és a nyilasok egyszerűen agyonlőtték. Agyonlőtték ezt a drága embert, aki életében a légynek sem ártott. Anyu fiatal volt, erős, bátor és szép. (Hamarosan kiderül, hogy ez a jelzőt mért használom itt.) Ő a téglagyárban az első emelten kikéredzkedett a mosódba, annak egy kis ablaka az utcára nézett, ő kimászott és leugrott róla. Jött egy villamos, rajta két német katona. Anyu szabályosan „kikezdett” velük, de azokat nem kellett biztatni a szép fiatalasszony láttán. Helyet szorítottak maguk között és barátkoztak. Két megállóval később felszállt egy nyilas ellenőr: a németeknek - s így anyunak is - tisztelgett.

Édesanyám hazajött értem és nagyanyámért (az ő édesanyjáért), bevitt minket egy hadiüzembe. Ott a tulajdonos szívesen bújtatta a neki ingyen dolgozó zsidókat, amíg… Amíg csak meg nem jelentek - nem, a németek - a magyar nyilasok, és vittek mindannyiunkat a Teleki tér 5-be, egy nyilasháznak kinevezett, nemrég kiürített lakóházba. Itt rövid ideig voltunk, naponta kivittek bennünket a Csepeli Szabadkikötőbe, ott rakodtuk a teherhajókra a jéghideg fémlapokat. De nem volt nehéz elviselni, mert délben ételt adtak; bár bennünket, zsidókat elkülönítve, de ugyanazt kaptunk, amit a munkások.

Indulás az ismeretlenbe

Ismét a nyilasok és ismét a felszólítás: „A 16 év alattiak és az 55 felettiek jöjjenek le, őket a gettóba szállítjuk. A többiek munkára mennek.” Most már csak egy kérdés volt: hogyan maradhatnánk együtt? Anyu gyorsan döntött: nagyi letagad öt évet és 54-nek mondja magát, én pedig a nemrég betöltött tizenöthöz hozzáadok egyet. Nem ellenőrizte senki, így jutottunk el 1944. december 7-én a Józsefvárosi pályaudvarra. Zárt teherautóval vittek. Amikor átszállítottak a marhavagonokba, akkor láttuk, hogy hol vagyunk és innen kezdődik a történetem, amely oly sokban azonos, de legalább annyiban eltérő Szabó Gábor édesanyja életének eseményeitől.

Darabra számoltak bennünket, mint mondjuk, a görögdinnyét: hetvenen egy vagonba. Kis idő múlva, a szokott durvasággal felszóltak, miért kényelmeskedünk? Húzódjunk csak össze, van ott még hely bőven. Így tuszkoltak fel még húsz - ki tudja mi mindent már megjárt - munkaszolgálatos zsidó férfit közénk. Az utazási körülmények azonosak voltak az előttünk elhurcoltakéval: kübli középen, egy félbevágott vashordó, néha valami étel, víz. Pontosabban: étel csak a negyedik napon, Bécsben, ahol megállt a szerelvény.

Feladtak egy fél kilós fekete kenyeret és egy darab marmaládot (lekvárt) keményre préselve, amit mi csak „Hitler szalonnának” mondtunk. Egyébként a háború alatt Pesten is ilyet lehetett vásárolni. Közölték, hogy osszuk be, mert érkezésünkig többet nem kapunk. De hogyan osszuk be? Fogalmunk sem volt róla, hogy hová és mikor érkezünk.

Nagyon lassan haladtunk. Végül december 7-ikén indultunk és 24-ikén, karácsony este érkeztünk meg. Hová? Oda, ahová már a nyáron megérkezett Liebschitzné, Szabó Gábor édesanyja: Bergen- Belsenbe.

Nagyon hideg volt fent az északi tengernél. Jött a parancs: ruhát, cipőt le, alsónemű maradhat. Kaptunk ruhát, csíkosat és egy nagy kupacból válogathattunk cipőt. Én nagy ostobaságot követtem el. Találtam egy igazi, magas sarkú, vékony cipőt. Tizenöt éves voltam, még soha nem hordtam ilyen női cipőt, hát ezt választottam. Mire anyu meglátta, már késő volt cserélni, eltereltek bennünket a kupactól.

Fáj a hideg

Be a barakkba, két személyes helyre hárman. A háromemeletes priccsen felülni sem lehetett, csak valahogy betuszkolódni, úgy, hogy a fejünk a levegő felé kilógjon. Nekem jó volt, mert anyám és nagymamám közé vettek. Így nem is fáztunk. Hogy mi a hideg, azt odakint tudtuk meg. Alighogy elhelyezkedtünk, felhangzott a vezényszó: Schnell aus! Fünf in die Reihe! Istenem, hányszor fogjuk még ezt hallani: Gyorsan fel, ötös sorokba! És számoltak elölről, számoltak hátulról.

Most még csak két órát kellett kint állnunk, a következő napokban négyet-ötöt. Fájt a hideg. Ez év elején az ezredvég című irodalmi folyóiratba megírtam: „nem az éhség, nem az éhség:

A hideg fáj.
Fáj a hideg itt északon…
Közel a tenger,
Bergen- Belsen a város
Hamburg és Hannover között…”

Folytatnám, ideírom a „trilógiám” végét is:

„Mondja valaki, mondják sokan:
Nem is volt holokauszt.
A szót akkor még nem ismertem.
Szinte moccanni se mertem,
Csak fáztam, fáztam nagyon.”

Persze nem igaz, hogy nem voltam éhes. Mindig éhes voltam. A napi műsor ez volt: reggel feketekávénak csúfolt valami, délben Brótzuppe (kenyérleves)- száraz kenyérdarabok vízben megfőzve, vagy főtt marharépa. A változatosság, ha esetleg megfordították a sorrendet. A „műsor”, mint Liebschitzné naplójából olvasom, ugyanaz volt az ő rabsága alatt is. Ő is mindig éhes volt, de nyárom - gondolom - nem fázott. Én talán egy kicsit többet ettem, mert az biztos, hogy anyám, nagyanyám a kenyeréből, nagyobb darabot tört nekem, mint önmaguknak.

Egyszer nagy tragédia történt: óriási robajjal összedőlt egy barakk, rengeteg embert maga alá temetve. Az élőknek, a sebesültek közül jó néhánynak köztünk kellett helyet szorítani. Orvosi ellátás? Ugyan már! Akinél volt valami rongy, az bekötözte a másikat.

Dolgozni, dolgozni

Az idő múlt (a hideg nem) s egyszer csak azt mondják, hogy nincs „célappel” - chalen appel - számoló sorakozó, mert megyünk a fürdőbe. Ahelyett, hogy örültünk volna, rettenetesen megijedtünk, mert már volt híre annak, hogy Auschwitzban is úgymond fürdőbe vitték az embereket, de víz helyett gáz jött a zuhanyrózsákból. Soha nem felejtem el azt a felszabadult morajt, amikor a mi fürdőnkben megindult a melegvíz. Meleg víz! Mióta nem találkozzunk vele!

Ebben a témában is találtam közöset, de eltérőt is Szabó Gábor édesanyja és az én történetem között. Írja, hogy nagyon boldog volt, mert ígéretet kaptak, hogy a Junkers Repülőgépgyárban fognak dolgozni, ám ebből nem lett semmi, mert egy kavicsbányába kerültek. Most folytatom az én történetemmel. Ragun bei Dessau volt a következő állomásunk a fürdő után. Itt valóban egy gyárba, egy repülőgépgyárba kerültünk. Miért, miért nem, a gyárkapura az volt kiírva: Standard! (Valójában ez is Göring egyik érdekeltsége volt.)

Két emlékem maradt innen, egy rossz és egy jó, ami szintén rosszra fordult. Szegecselni kellett repülőgépdarabokat. Egy német munkásnő segített, betanított és mielőtt otthagyott zsebembe dugta az aznapi tízórai zsíroskenyerét. Először az történt, hogy magamra hagyva csúnyán a szegecs mellé tettem az egyik ujjamat. Nagyon vérzett. Egy másik munkásasszony, aki látta, intett, hogy menjek vele az orvosi rendelőbe. Amikor odaértünk, az asszisztensnő hisztérikusan kiabálni kezdett, be ne jöjjek. „Lajze! Lajze!”- ezt kiabálta. A lajze tetűt jelent és való igaz, hogy mindannyian tetvesek voltunk. Kiadott valami kötszert és kísérőm bekötözte az ujjamat.

Ugyanezen a napon történt, hogy azt a bizonyos zsíros kenyeret őriztem a zsebemben. Nem ettem meg, gondoltam „haza” viszem a nagymamámnak. A kijáratnál, a kapuban viszont egy német kápó, egy felügyelőnő, motozott, a zsíroskenyeret egyszerűen odadobta a kutyájának. A szívem hasadt, hogy miért nem ettem meg.

Emberség az embertelenségben

Ám, hogy valami jót is írjak: az embertelenségben is akad emberség. Nagymamám fagyott lábai miatt nem jöhetett dolgozni, kitalálták, hogy ő lesz a Nachtwache, az éjjeliőr. Amíg mi aludtunk, ő kint ült a folyosón, aminek persze semmi értelme nem volt. Reggel mesélte, hogy egy lengyel és egy német kápó, egész éjszaka az egyik üres szobában szórakoztak, ittak, hangoskodtak, jól érezték magukat. Egyszer csak kijött a német és egy bögre meleg teát hozott a nagymamámnak. Amikor anyu ezt megtudta, kifejtette a haskötőjéből (ez egy kb.- 30 centis ruhadarab, amelyre annak idején két- két csattal a női harisnyát kapcsolták) amit oda rejtett: egy egészen apró, úgynevezett typoen öltéssel készült jókora goblein kép volt. Ezt odaajándékozta a német kápónak. Egy bögre teáért tíz év munkáját.

Ám minden „jónak” egyszer vége szakad. Hallottuk már a nehéz ágyúk lövéseit, közeledett a front. Ez úgy április elején lehetett. Közben kitört a lágerben a tifusz. Édesanyám is megkapta, őt átvitték a fertőzők barakkjába. Néhány nap múlva nemcsak lövések zaja erősödött, hanem jött az újabb utasítás: fel a vagonokba. Nem akarom leírni mit műveltem, hogy segítséget kapjak és beteg anyámat, fagyott lábú nagymamámat velem egy vagonba emeljék.

Következett Theresienstadt

Anyut egy sarokba fektettük le, nagymamám kissé messzebb került tőle. Elindultuk. Az első megállónál feladták bögrében a déli levest. Alig volt a vagonban járóképes ember, ketten-hárman hordtuk a leveseket. Amikor édesanyámhoz értem, odajött egy asszony, akinek sikerült a lányával maradni. Odajött és lefogta anyám szemét, nekem pedig azt mondta: édesanyád már nem él. Edd meg a levesét.

Megettem a halott édesanyám levesét. Ez most borzalmasan hangzik, de akkor természetes volt. Anyámat a következő állomáson levették. A kis állomásra ez volt írva: Bitterfeld. Nomen est omen: azt jelenti keserű mező. Nagyon keserű volt. Nagymamámhoz bújtam, aki 15 éves unokáját vigasztalni akarta. Azt mondta: ha hazamegyünk sütök neked palacsintát. Soha többet nem sütött palacsintát. Két nap múlva ő is meghalt.

Az utolsó közös képem édesanyámmal

Azt elfelejtettem leírni, hogy édesanyám április 11-én halt meg, a 35.születésnapján. Igen őt valóban levették a vagonból, de a nagymamámat, a szaporodó hullákkal együtt, egymásra rakták a vagon végében. Nagyon ostobán hangzik, de féltem a hulláktól, különösen az borzasztott, hogy a takaró alól valakinek kilátszott a lába ujja. Ezt a képet nem tudom most, évtizedek múltán sem elfeledni.

Theresienstadtba már egyedül érkeztem. Méterekre, percekre volt már a felszabadulás (Liebschitzné is itt szabadult!) Ő május 8-ra emlékezett, én május 9-re. Az is lehet, hogy abban a városrészben, ahol ő volt, egy nappal előbb jelentek meg a szovjet katonák.

De két nappal előtte még történt valami. Theresienstadt „mintaláger” volt, amelyet a vöröskeresztnek mutogattak (A közelben felépített megsemmisítőlágerről senki sem tudott a németeken kívül) Ezt azért írom le, mert itt szabály volt, hogy német nem jöhetett be a városka utcáira. Nagyon megijedtünk, amikor az utcánkban egy csoport német vonult. Gondoltuk, ezek most azért jönnek, hogy velünk végezzenek. Ám alig telt el két-három óra, jöttek visszafelé a németek, gatyára vetkőztetve és cseh és szlovák partizánok kísérték őket fegyverrel. Kiderült, azért jöttek a városba, hogy a foglyok között elvegyüljenek. További sorsukról nem tudok, de május 9-én valóban felszabadultunk.

1945. június 27-én, tizenöt évesen, egyedül érkeztem meg a nyugati pályaudvarra. Egy hosszából levágott hálóing volt a blúzom, és egy világoskék lepedőből varrtam hozzá szoknyát magamnak.

Sárdi Mária

Népszava