Bódis Kriszta író-filmrendező 1998 telén került először az ózdi Hétes telepre, hogy dokumentumfilmet forgasson az ottani falopás okairól, az itt élők sorsáról és életkörülményeiről. A hétesiek életének megismerése során arra jutott, hogy valahogy segíteni kellene a telepen élőket a nyomorúságos körülményeikből való kilábalásban. Ebből a munkából fejlődött ki az évek során a Van Helyed alapítvány alkotásközpontú modellprogramja. Beszélgetés Bódis Kriszta filmrendezővel.
Demokratikus megoldás csak egy van: együtt tanítani azokat, akik egy társadalomban fognak élni – Írja Diósi Ágnes A cigány gyerekek helye a magyar iskolákban című tanulmányában. Mégis sokan a mai napig a szegregációt szorgalmazzák az iskolai oktatásban.
Egész területek szegregálódtak az országban. Vegyük csak Ózdot. Közel négyezer hátrányos helyzetű, többségében roma származású általános iskoláskorú diák számára adott öt általános iskola, ebből négy található a szegregátumok körzetében, s majdnem 100%-os a hátrányos helyzetű roma diákok aránya, míg van egyetlen iskola a nem szegregált területen, ahova ritka kivétellel a nem roma diákok járnak. A helyzet nem most, sőt, nem a rendszerváltás után alakult ki, hanem már jóval előtte. Ezt a helyzetet eredményesen nem lehet emberjogi ügyként kezelni. Az azonban emberjogi kérdés is, hogy sürgősen jussanak méltányos oktatáshoz a szegregált iskolákba szorult gyerekek. Hatalmas összegeket és akaratot kellene –de azonnal – arra fordítani, hogy ezekben az iskolákban korszerű körülmények között, a szociális és iskolai hátránykezelést is szem előtt tartó, jól képzett és elkötelezett szakember gárdával, hatékony pedagógiai módszerekkel minőségi oktatás kezdődjön végre el.
Milyen megoldásban érdemes gondolkodni? Szerinted mi kell ahhoz, hogy ez a gyakorlat megváltozzon?
Sok ellenőrzött pénz, mert ezek az iskolák penetráns állapotban vannak, eszközök és megfelelő ellátottság híján. A tanárok nincsenek felkészülve az oktatáson kívüli problémák kezelésére, és mivel nincs is preztízse ezeknek az iskoláknak, a jó szakembereket megfelelő motivációkkal kellene ezekre a helyekre csábítani, és itt nem csak a pénzre, hanem a munka megbecsültségére, a szakmai fejlődés lehetőségének biztosítására is gondolok. Ezekeben az iskolákban a szülőkkel, a családokkal, sőt, az érintett közösség egészével kellene foglalkozni, tehát szolgáltatások rendszerét, hálóját kellene létrehozni. Ezek egy része a hátránykezelést szolgálná, más része a tehetséggondozást, és jó részük pedig a konkrét integrációt segítené elő, például olyan programokkal, amelyek más, nem szegregált iskolákkal kötik partnerként össze a már deszegregálódó iskolákat, gyerekeket. Minél korábban kell elkezdeni az ilyen típusú intézmények és szolgáltatások létrehozását, kifejlesztését, a mostani szegregálódott intézményrendszer romjain. Mindezek garantálhatnák, hogy a középiskolás korukra mobilabbá érett gyermekek már ne ragadjanak benne életük végéig a területi szegregáció csapdájában, hiszen alkalmassá tettük őket a minőségi oktatásba történő integrációra és segítjük a fizikális kitörésüket is. Megalapozzuk és támogatjuk a társadalmi mobilitásukat, mert a kikerülő gyerekek, közösségeik számára is húzóerővé válnak, és visszahatnak a társadalmi szintű deszegregáció irányában.
Ferge Zsuzsa írja a Miért nagyok a magyarországi egyenlőtlenségek? című írásában: „A közönség belefáradt abba, hogy folyton szembesüljön a társadalom kudarcaival, a kolduló, hajléktalan emberroncsokkal, a megélhetési, (vagy reménytelenségi?) bűnözés terjedésével, amely egyre fiatalabb gyerekeket is magával sodor.”A cigányok helyzetével még kevésbé foglalkoznak az emberek, mert míg a statisztikák azt mutatják, hogy az ő helyzetük a legrosszabb, addig arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a nem cigány származásúak helyzete is romlott, s közelít a kilátástalanság szintjéhez. Hogyan lehetne mégis azt elérni, hogy ezt cigányok és nem cigányok közös erővel tegyenek valamit a sorsuk javulása érdekében?
Azt mondják pszichológus kutatók, hogy a cigarettáról való leszokást célzó kampányok akkor a leghatékonyabbak, ha egy jó nagy adag brutális ráijesztéssel is – véresen burjánzó daganatokkal, elkorhadt tüdőkkel, rákban elhalálozott szülőket sirató gyerekekkel – illusztráljuk a következményeket. Ha azt mondom a saját „elszegényedésén” bánkódó második kerületi opponálóknak, hogy a gettókban tanulatlan gyerekek hada akarja megszerezni a kereskedelmi csatornákon kereszetül sugallt termékeket a boldogság reményében, akármilyen áron, éppen úgy, ahogy azt a maga egyszerű módján a kultúrából, társadalomból, munkából és lehetőségekből kizárt ember teheti, akkor lehet falakat építeni a luxuskecók köré, de nem érdemes. Aztán elöregszik a társadalom, és nincs termelő fiatalság, nincs prosperáló gazdaság, nincs, aki az öregjeit el tudná tartani. Tessék fölébredni, ez a közös érdek. Talán rádöbbent néhányunkat, hogy más utakat kell keresni. Hogy a jótékénykodás kevés. A másik hibáztatása nevetséges.
Nincs mese, már most meg kell osztani a javakhoz való hozzáférést, elsősorban a minőségi tanuláshoz és a lakhatáshoz való jogot. Biztos lemondással jár, de csak rövid távon. Ha azonban a jelenlegi úton megyünk tovább, akkor igaz, hogy rövid távon le lehet fölözni a felzárkózásra és integrációra kapott (elsősorban nem is magunk által megtermelt és visszaforgatott, hanem külföldről fölajánlott) pénzeket, olyan esetleges projektekkel, amelyek nem a nyomorból való kitörést segítik, hanem az arra ráépülő pártpolitikai és gazdasági érdekeket szolgálják, de nem végtelenül. Ezek a források egyszer elapadnak, vagy felborul az általuk megteremtett időleges egyensúly, miközben a javítandó területen semmit nem értünk el. A felelőtlen és lelkiismeretlen szemfényvesztés konzerválja a munkanélküliséget, a tudatlanságot, a nyomort. Hosszú távon tehát magunk alatt végjuk a fát, hiszen ez a szisztéma az egész társadalom elszegényedését és kiszolgáltatottságát növeli. A meglevő problémákat csillogó adatokból szőtt fátyollal fedik el (korábban ugyanezeket szőnyeg alá söpörték). Egyre kevésbé lehet visszafordítani majd a folymatokat. Ma kell megfontoltabban gondolni az elosztásra, hogy ne nőjön gazdasági csőddé és kezelhetetlenné a társadalmi rétegek közti szakadék.
Az evangéliumi idők óta a helyzet nem sokat változott. Éppen a szegényebbek hajlamosabbak adni, önzetlenül ügyekért dolgozni, és a gazdagabbak, a lehetőségekhez közelebb állók pedig továbbra is jótanácsokat osztogatnak, hogyan kéne másoknak élni.
Sok felzárkóztatásért felelős, uniós pénzből támogatott program látványelemekkel dolgozik, például bemutatja a cigányság gazdag kultúráját, de jól tudjuk, ezek a lépések akármennyire is szépek, a kistérségekben élő, nyomorúságos körülmények között tengődő cigányok állapotán semmit nem változtatnak. Mi akadályozza, hogy a megfelelő helyeken költsék el a pénzeket? Milyen működő alternatívák léteznek, akár alapítványi szinten?
Az előzőekhez kapcsolódóan még radikálisabban kell fogalmazni. Az országnak adóbevételekből, költségvetésből egyre kevesebb pénze van (most ne részletezzük, hogyan sikerült idáig jutni), a lényeg, hogy egyre kevesebb telik az ún. szociális hálóra, amely egyébként nem volt közel sem tökéletes korábban sem. Szerencsére a nálunk fejlettebb országok kötelékében, EU-s forrásokból van lehetőség fejleszteni, és az államra lett bízva, hogy alapcélok mentén, hogyan, mire kell költenünk, hogy a helyzet javuljon. Akik Magyarországon eldöntik, hogy ezek az EU-s pénzek konkrétan hova menjenek, és mire költhetőek, akkora hatalommal rendelkeznek, hogy azt nehéz fölfogni. Ezért érdemes a pénzek fölötti döntést nem koncentrálni és minél inkább szakmai, társadalmi felügyelettel transzparenssé tenni, mert akkor van arra garancia, hogy nem szűk, - és a célhoz képest merőben más, - érdekek mentén lesz elköltve.
De itthon másképp alakulnak a dolgok.
Igen, Magyarországon ezzel szembemegy a tendencia. Mivel a kiírások céljainak szintjét is az elcsalás, az ámítás, az érdekek igazgatják és nem az ügyek, ezért az alsóbb szinteken is a politikai, személyes érdekek mentén oszlik meg a pénz, távol a valódi ügyektől. Egy olyan érdekhálózat épül fel, amelynek legkisebb láncszeme is cinkos abban, hogy a nyomor fennmaradjon, de még maga a nyomorban élő is érdekeltté válik.
Tudnál példát mondani?
Tegyük fel, hogy egy nyolc általánost végzett, öt gyerekes, munkanélküli roma ember vagyok. Éppen nincs sem alkalmi munka, sem más fekete munka, sem közmunka. Ha képzésekkel megélhetési támogatást kapok, ami több, mint a segély, egyik képzésből jelentkezem a másikba. Egyrészt azért tehetem meg, mert ez a képző érdeke is, létszám vagyok, kifejezetten toboroznak, hogy a pályázat indikátorszámai mindig rendben legyenek. Másrészről azért, mert eleve olyan képzéseket indítanak, amelyekből a képzőintézet a legolcsóbban teljesíti a pályázati követelményt, s amelynek legkevésbé az a célja, hogy engem integráljon az amúgy nem is létező munkaerőpiacra. Tehát, ha ki is képeznek valamire, az biztos, hogy úgysem fogom tudni hasznosítani. Rövid távon kölcsönösen érdekeltek leszünk, hogy a butaságot és a nyomort fenntartsa a rendszer.
Mindez az EU-s pályázatok esetében hogy néz ki?
Az EU-s pályázatok központi kiírásának, írásának és menedzselésnek művészi szintre fejlesztett formái vannak, ahol eladható, hogy háztartásvezetésre kell tanítani a cigányasszonyokat, és kompetenciát kell fejleszteni a húsz évvel ezelőtt harmadik osztályig jutott férfinél, és nem olvasni tanítani. Festőképzésre vennék fel viszont azt, aki egyébként inkább a hegesztői vizsgáját frissíttetné fel, de olyan tanfolyam x projektben nem indul, s ha indul, a megélhetési támogatás miatt nem őt, hanem a szervező családtagját fogják beválogatni a felvételin. Más: a tanárok olyan gyerekeket mentorálnak és korrepetálnak délután a szegregált iskolában, akiket délelőtt ők maguk tanítanak, vagy ezek szerint nem tanítanak. A gyerekek ösztöndíjat kapnak, a mentori foglalkozás eredményességét senki sem méri, ha méri is, a tanár (ugyanaz, aki mentorál délután) délelőtt picit jobb jegyeket ad majd. Vagy: elindul egy lemorzsolódó fiataloknak szervezett középiskolai képzés, ahova úgy toborozzák a diákokat, hogy elcsábítják őket a szakmunkásképzőből egy beígért havi ösztöndíjjal, majd a képzést két év után a projekt lejártával felfüggesztik. Ha mégis sikerül fenntartani (sosem sikerült még két éves EU-s projekteket fenntartani), akkor kiderül, hogy a diákok éppen olyan problámákkal küzdenek, ami miatt lemorzsolódtak. Alkoholizmus, vandálkodásban manifesztálódó szorongások, antiszociális családi háttér, egyéb devianciák, amelyeket szakszerűen kéne kezelni egy komplexebb, szociális fókuszú oktatási esetmenedzsment keretében. De nem, ehelyett létrehoznak egy iskolát, ugyanazokkal a tanárokkal, akik a másik iskolában sem tudták kezelni a lemorzsolódáshoz vezető problémákat, de legalább ezek a tanárok és a felvett ilyen-olyan projektemberek plusz pénzhez jutnak és megélnek valahogy a következő projektig. Még egy tünetet mondanék: nulladik évben minenféle juttatások mellett elindított felzárkóztató állami kollégiumi programban lemorzsolódnak a gyerekek, nem hogy eljutnának kilencedikbe, pedig mindent megkapnak. Tornafelszerelés, korrepetálás, felzárkóztatás, ellátás, ösztöndíj. És mégsem. A program fenntartói széttárják a kezüket, egy picit hibáztatják a gyerekeket, meg az egész rongyos életet, nem baj, jön a következő gyerek, és amíg van hátrányos helyzetű gyerek, addig van pénz is, csak éppen a hatékonyságot nem nézi senki, vagy, ha nézi, akkor ő maga interpretálja pozitívabban, hiszen egy állami program kudarcát bevallani tényleg nem túl korszerű, pláne, ha semmi lehetőség nincs a korrekciójára.
A projektek tehát valójában nem sok jóval kecsegtetnek a gyerekek számára...
Egy halom kontraproduktív, esetleges, rövidtávú projekt, olyan elszórt milliókkal, amelyek egyéni megélhetésre fordítódnak, és még csak el sem lopták őket. Néhány nagyobb cég, intézmény meg is gazdagodik, de legalábbis fennmarad. Önkormányzati intézmények, iskolák, állami intézmények.
Most csak szemezgettem a tapasztalataimból. Ilyen tendenciák mellett valóban hülyének nézik, vagy hazugnak, ha valaki a szegények ügyéért dolgozik, vagy próbál valóban tenni, és hiába nem áll bele ebbe a szisztémába, akkor is stigmatizálódik. A tisztességes hozzáállás működő alternatívákkal és kompetenciával megfejelve belepiszkít a tisztességtelen mechanizmusba, tehát nem kívánatos.
Milyen megoldások jöhetnek számításba, túl a projekteken?
Ismerve az EU-s források felhasználásának módját és eredménytelenségeit, valamint látva az állami felzárkózáspolitika korlátait, rendkívül fontosnak tartom a társadalmi beavatkozást jelentő projektek elveinek, módszereinek és finanszírozásának teljesen új megközelítését, amelynek szem előtt kell tartania azt a tényt, hogy esetleges beavatkozások helyett jól tervezett, szorosan egymáshoz kapcsolódó szolgáltatások láncolatát, hálóját kell kifejleszteni, a roma telepi közösségekkel együtt végzett munkától a patronáló oktatási– és szociális esetkezelésig. A tartós szegénység reprodukciós körei nem bonthatóak meg tetszőleges pontokon, projekt jellegű – fragmentált és esetleges – beavatkozásokkal. Éppen ezért az általam életre hívott Van Helyed Alapítvány olyan, a roma integrációt szolgáló, civil szervezet, amely nem projektek megvalósításán dolgozik, hanem egyre szélesebb, egymásra épülő szolgáltatási blokkok rendszerét hozza létre. Az eredményeket több mint tíz éven keresztül szinte kizárólag civil támogatók segítségével és professzionálisan szervezett önkéntes munkával értük el. A később (három éve létrehozott) szervezet fenntartására fordított költségeket minimalizáljuk. Az általános projekt szemlélettel szemben az Alapítvány a civil támogatásokból és sok állandó önkéntes munkából tartja fenn a programjait. A mélyszegénységben élő roma emberek számára közvetlenül elérhető, a közösségekben, a telepeken velük együtt kialakított, egymásra épülő szolgáltatások rendszerének fenntartására törekszik. Az a tapasztalatom, hogy ez a hozzáállás az egyetlen működő alternatíva.
Kevés, a problémát átlátó és felismerő szociográfiai munka jelenik meg, legutóbbi ilyen talán Szále László Pokolhegy című munkája volt. Tervez hasonló, szociográfiai könyvet, vagy marad a szépirodalomnál?
Szerintem nem igazán van idő leírói tevékenységre, legalábbis az én életemben nincsen. Remélem a Carlo Párizsban című könyvem hamarosan önálló életet kezd élni a fiatalok körében, és elolvassák majd, elolvassák talán a felnőttek is. Hiszem, hogy a művészetnek van társadalmi szerepe, formáló ereje. De én türelmetlenebb is, fegyelmezetlenebb is vagyok egy szociografikus műhöz. Úgy érzem, közvetlenebbül van szükség a tettekre, ezért dolgozom a Van Helyed koncepcióján, módszerein, programjain és programjaiban, vagyis a terepen. Talán a másik véglet a regényírás. E két véglet között kifeszítve élek. Nem tervezek mást.
(Ayhan Gökhan, kulturpart)
