Hetven éve halt meg Szerb Antal

Prohászka Ottokár keresztfia, a katolikus hitben nevelkedő, de asszimilálódott zsidó családból származó Szerb Antal éppen hetven éve, 1945. január 27-én hunyt el. A két világháború közötti magyar irodalom egyik legkiválóbb íróját a balfi munkatáborban verték agyon egy puskatussal.

Szerb Antal foglalkozásának megállapítása nem egyszerű feladat. Regényíró, novellista és műfordító is volt egy személyben, de mégiscsak irodalomtörténészként tartjuk számon első sorban.  

Szerb Antal művelt család sarjaként látta meg a napvilágot 1901. május 1-jén, édesapja nagyhírű orvos-tudós volt, maga is rendkívül olvasott ember. Az asszimilálódott zsidó család katolikus vallású volt, Szerb Antal gimnáziumba is a piaristákhoz járt, majd a pesti bölcsészkaron tanult. Pályafutását költőként kezdte, de nem volt igazán lírai alkat. Első számú terepévé a próza vált, széles körű műveltsége, csillogó intelligenciája, biztos formaérzéke, finom humora itt nyilvánult meg leginkább. 1924-ben magyar-angol-német szakon doktorált, ezután a Vas utcai Felsőkereskedelmi Iskolában tanított mindaddig, amíg a zsidótörvények le nem parancsolták a katedráról. Közben hosszabb-rövidebb időt külföldön, Párizsban, Olaszországban és Londonban töltött.

1930-ban az Erdélyi Helikon című folyóirat pályázatot hirdetett a magyar irodalom történetének megírására. Szerb tárgyi és mesterségbeli tudása méltó terepet talált magának a kibontakozáshoz, és az 1932-re elkészült Magyar irodalomtörténet elnyerte az első díjat. Az 1934-ben Kolozsvárott megjelent mű országos hírnevet hozott neki, ám egyúttal vihart is kavart, mert a magyar irodalom jeles és kevésbé jeles alakjait egyszerűen leemelte a piedesztálról, emberközelbe hozta őket és műveiket, csodálat és megrendültség helyett szeretettel teli iróniával, olykor humorral írt róluk. Nem kevésbé olvasmányos és nem kevésbé "szentségtörő" az 1941-ben megírt A világirodalom története sem, amely a második világháború után okozott zavart a szovjet fejezet miatt, és csak jóval később jelenhetett meg teljes egészében.

A harmincas évek voltak írói és közéleti munkásságának legmozgalmasabb évei: 1933-ban a Magyar Irodalomtudományi Társaság elnökévé választották, 1935-ben és 1937-ben Baumgarten-díjat kapott, előadásokat tartott a Magyar Rádióban, és közben fáradhatatlanul írt és fordított. Ekkor született meg két nagy sikerű regénye: a Pendragon-legenda, amely szerencsésen ötvözi a kalandregényt, a krimit, a kultúrhistóriát és mindezek paródiáját, valamint az 1937-es Utas és holdvilág, a magát kereső ember önelemző regénye.
A negyvenes évek elejétől, a nácizmus térhódításával a katolikus hitben nevelkedett Szerb Antal számára beszűkültek a lehetőségek, állásából elbocsátották, a Magyar irodalomtörténetet indexre tették. 1943-ban, majd 1944 júniusában munkaszolgálatra hívták be. Előbb Pesten dolgoztatták, ebben az időben állította össze  Nemes Nagy Ágnes segítségével  utolsó művét, a Száz vers című gyűjteményt. 1944 novemberében Sopron mellé, előbb Fertőrákosra, majd Balfra vitték. Innen felesége és befolyásos ismerősei kétszer is próbálták megszöktetni, de nem hagyta magára vele együtt szenvedő barátait, írótársait, Sárközi Györgyöt és Halász Gábort. Az állandó nélkülözéstől, a kemény munkától és ütlegeléstől legyengült írót 1945. január 27-én egy nyilas keretlegény puskatussal verte agyon.

Sírja Budapesten, a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben található. Nevét a fővárosban utca és gimnázium őrzi. 1968-ban Balfon emlékművet avattak, amelyen Szerb Antal szavai olvashatók: „A szabadság nemcsak egy nemzet magánügye, hanem az egész emberiségé is."

(MTI, mek.oszk.hu, magyarhirlap.hu)