A XX. század eseményei jobban érdeklik az embereket, mint a régmúlt konfliktusok, és az idei évre két igazán jelentős évforduló esik: 70 éve történt a holokauszt és száz éve robbant ki az első világháború. Idén azonban egy harmadik eseménynek is kerek évfordulója van: július 20-án lesz ötszáz éve Dózsa György kivégzésének. A Dózsa iránt tapasztalható közöny fő oka a rendszerváltásban keresendő: a parasztvezért a szocializmus emelte be a nemzeti panteonba, amikor a magyar régmúltban előképként felmutatható alakokat keresett. Dózsa a rendszerváltás után „ottfelejtődött”, nem távolították el, mint a kommunista vagy munkásmozgalmi figurákat, de az állam nem szorgalmazza emlékének ápolását.

Dózsa iránt némi érdeklődést a világnézeti paletta szélein lehet felfedezni: a nemzeti radikális szubkultúrában néhány cikk méltatlankodott az elmaradt megemlékezés miatt, a szélsőbaloldalon pedig a 4K nevű törpepárt hirdetett tagtoborzást tavaly ősszel Dózsa neve és plakátja alatt. Emellett az önkormányzatok szerveztek néhány rendezvényt, és a parasztvezér életéről készült táncjátékot is újra színpadra állították. A Magyar Tudományos Akadémia nemzetközi konferenciát rendezett az évfordulón, az Erdélyi Múzeum Egyesület Csíkszeredában szintén történésztanácskozást tartott, és emléktáblát avatott Dózsa székelyföldi szülőfalujában, Dálnokon.

Idealizált parasztvezér

A legizgalmasabb fejlemény Romsics Ignácnak a Rubicon folyóiratban megjelent tanulmánya, melyben a történész elemzi, hogyan változott a Dózsa-kép az évszázadok során, különösen a XIX. század közepétől az 1970-es évekig tartó időszakban, amikor Dózsa sokféle szellemi-politikai irányzat számára tudott hős és előkép lenni. A tanulmány körül kisebb botrány is kibontakozott, mivel nem sokkal később a HVG-ben megjelent egy másik cikk Murányi Gábor tollából, amely ugyanezt a témát járta körül. A Rubicon plágiummal vádolta meg a „szerző szerepében tetszelgő” újságírót. A „szövegközlésben nem sok önálló gondolatot találtunk” – jegyezték meg. Ha egymás mellé tesszük a két írást, a reakció túlzásnak tűnik. Murányi cikke semmi esetre sem plágium, legalábbis nem hivatkozás nélküli szöveglopás. Romsicsra kétszer is utal, de valóban nem mondja ki egyértelműen, hogy cikke jórészt a történész tanulmányának kivonata.

A sokféle Dózsa-értelmezésből most egyetlen korszakot ragadunk ki: a második világháború utáni időszakot, mivel ez teszi érthetővé a parasztvezérrel szembeni mai tartózkodást. Dózsának hivatalos kultusza a Tanácsköztársaság rövid epizódjától eltekintve csak 1945 és 1989 között volt Magyarországon. Ez nem meglepő, mivel a középkori parasztvezérek Nyugat-Európában sehol nem kerültek be a nemzeti panteonba. A nemzeti romantika mindenhol kísérletet tett az idealizálásukra, és megtette őket korai forradalmárnak, de ahol nem volt szocializmus, ott helyük meghatározása a történetírás feladata maradt. Érdemes megnézni, hány helyen lehet a Wat Tyler középkori parasztvezérről elnevezett közterületet találni Angliában. A találatok száma tíz alatt marad, Londonban csak az egyik külső kerület utcája viseli a nevét.

A hazai Dózsa György utcák/terek/ utak/iskolák összeszámolása lehetetlen feladat. Minden városban és a kisebb települések többségében őrzi az emlékét egy-két közterület ugyanúgy, ahogy mindenhol van Arany János, Petőfi és Kossuth utca. Ez nem volt mindig így. Az 1945 előtti Budapesten nem létezett Dózsáról elnevezett közterület, és szobrot sem állítottak a tiszteletére, bár Ady ezt már 1903-ban követelte.

Osztályharcos kultuszteremtés

Budapest központjában a második világháború előtt Dózsa történelmi ellenpontjának, a nemesi jogrendet végleges formába öntő, a parasztlázadást megtorló törvények szövegezésében is szerepet játszó Werbőczy Istvánnak állt szobra a mai Ferenciek terén, valamint az ő nevét viselte egy sor utca. Dózsa kultusza aztán 1945-ben leváltotta Werbőczyét. A jogtudós szobrát 1945. május 6-án ledöntötték, mint ahogy Tisza István emlékművét is a Kossuth téren. A földön fekvő Werbőczy-szobor nyakába táblát akasztottak: „Ugye mostan lóg az orrod, meghozták a földreformot!”

A tábla rávilágít arra, hogy milyen üzenetet hordozott akkor a sok száz évvel korábbi konfliktus: az ország a földosztás lázában élt, a kastélyokat a falvak népe kifosztotta, az arisztokráciát és a „feudális rend” maradványait megsemmisítették. Dózsa a Horthy-rendszert felváltó új demokrácia jelképeként bukkant fel, két évvel a kommunista hatalomátvétel előtt. A szociáldemokraták, a kommunisták és a Nemzeti Parasztpárt egyaránt példaképnek tartotta a parasztvezért. 1945–1946-ban 19 budapesti közterületet neveztek el Dózsáról. A legfontosabb a Városligetet határoló Aréna út átnevezése volt, valószínűleg nem véletlenül, mivel az előző évtizedekben a parkban rendezték meg a munkásmozgalmi majálisokat. Dózsa György nevét vette fel a Nemzeti Parasztpárt által létrehozott legfontosabb népi kollégium, amikor pedig 1947-ben kibocsátották az első forint-bankjegysorozatot, a húszas címleten Dózsa arcképe szerepelt (a fémhúszasok hátoldalán 1995-ig megmaradt Dózsa portréja).

A szocializmusban a Dózsa-kultusz végképp kanonizálódott. Az ideológiai alapozást a történettudomány szolgáltatta, mely a magyar régmúlt osztályharcos jellegű átdolgozásán munkálkodott. Dózsánál ideálisabb hőst nem is találhattak volna – az arisztokrata Rákóczi Ferenc és Thököly Imre alakjába csak hosszadalmas mesterkedéssel lehetett belelátni a prekommunistát. A szocialista országokban máshol is átértelmezték a múltat: az NDK-ban Thomas Müntzer parasztvezérnek lett kultusza, Csehszlovákiában a huszita Žižkának, Romániában pedig Dózsának, akiről három falut is elneveztek, természetesen románosított névváltozatban mint Gheorghe Doja.

A magyar történelem 1961-ben napvilágot látott marxista összefoglalása 22 oldalon taglalja a parasztháborút: „A parasztháborúban az uralkodó osztály, általában a feudális osztályrend elleni következetes harc folyt. […] A feudális osztályrend, a feudális kizsákmányolás megszüntetése mint a parasztháború célja világosan állt az uralkodó osztály előtt is. […] Mindezekben a követelésekben az tükröződik, hogy a parasztháború hősi kísérlet volt a feudális osztályrend megdöntésére.” A korábbi polgári történetírás a parasztok és az urak által elkövetett kegyetlenkedésekről is beszámolt, ezzel szemben például az 1961-es 2. osztályos általános gimnáziumi tankönyvben egy szó sem esik a parasztok által elkövetett vérengzésekről, a szörnyű úri bosszút viszont hangsúlyozták. Dózsa nevét vette fel rengeteg iskola, termelőszövetkezet, úttörőcsapat, és 1950-ben, „a felszabadulás 5. évfordulóján” a veszprémi Dózsaváros városrész.

Nem volt forradalom

Két gesztusnak különösen erős üzenetértéke volt, mert rámutat, hogy milyen Dózsa-képet tartott kívánatosnak a hatalom. Az Újpest focicsapatát 1950-ben nevezték át Dózsa Sport Egyesületre, ami egybeesett azzal, hogy a csapatot a belügy klubjává nyilvánították. A csapat a rendszerváltásig „Újpesti Dózsa” maradt. A másik érdekesség az 1964-ben, Dózsa „ceglédi beszédének” 450. évfordulójára kibocsátott emlékbélyeg, melyen egymás mellett ábrázolták Dózsát és a másik nagy ceglédi szónokot, Kossuth Lajost. A történelmietlen azonosítás a magyar múlt nagy lázadóit egy évszázadokon átívelő osztályharcos sorba rendezte. Dózsa és Kossuth a szocializmus előfutára lett. (Hab az anakronizmus tortáján, hogy Dózsa soha nem tartott beszédet Cegléden.)

A történettudomány az 1970-es évektől fokozatosan megszabadult az ideológiai ballasztoktól, de megállapításai nem szivárogtak le a köztudatba, melyet a korábbi mítoszokat olvasmányos formában továbbörökítő szerzők, Hegedűs Géza és Nemeskürty István alakítottak. Ők Dózsa első monográfusának, Márki Sándornak 1883-ban megfogalmazott tézisét népszerűsítették, miszerint a parasztok leverése megfosztotta az országot a védelmi képességeitől, és a mohácsi katasztrófa közvetlen okának tekinthető. Az elmélettel a modern történettudomány nem ért egyet, mivel a katonáskodásban járatlan, szedett-vedett paraszthad nem képviselt jelentős katonai erőt, és aligha tudott volna hatékony ellenállást kifejteni.

Az utolsó jelentősebb köztéri műalkotás, melyet a kései szocializmus Dózsa tiszteletére készíttetett, Szász Endre porcelánlapokra festett pannója a 3-as metró Dózsa György úti állomásának falán. Az 1984-ben készült mű fekete-vörös színeivel, csapkodó lángnyelveivel Dózsa komor-zord személyiségét helyezi középpontba. Az évtizedek óta pusztuló, a metró rezgéseitől tönkrement művet most sem állították helyre: ahogy a porcelánlapok lassanként lepotyognak a falról, úgy merül feledésbe a parasztvezér immár semmilyen aktuális célra nem felhasználható emléke.