Az 58. World Press Photo verseny zsűrije a dán Politiken napilap fotósa, Mads Nissen képét találta 2014 legjobbjának.
Michele McNally zsűrielnök szerint a fotó esztétikus, hatást gyakorol és megvan benne a potenciál, hogy ikonikus képpé váljon.
Mads Nissen fotója egy oroszországi meleg párról
(forrás: Canon Hungária Facebook-oldala)
A felvétel Canon EOS 5D géppel készült.
(mediapiac)
Ingyenesen letölthető az App Store-ból illetve a Google Play-ből az Artris nevű mobiljáték, amely egy magyar fejlesztőcsapat saját tőkéből megvalósított projektje. Ez a játék a Tetris és a puzzle mechanizmusára épül: a képernyő tetejéről aláhulló elemeket egymásra pakolva kell kiraknunk az eredeti képet.
A kép pedig sokféle lehet: nem csak képzőművészeti albumok közül válogathatunk, hanem játszhatunk tájképekkel, állatok és növények, valamint távoli városok és világörökségi helyszínek fotóival is. Sőt, a fejlesztők szándékai szerint hamarosan arra is lesz lehetőség, hogy a saját képeinket töltsük fel a játékba.
A festmények között megtalálhatók Van Gogh, Cézanne, Renoir, Klimt, Toulouse-Lautrec és még sok más világhírű művész alkotásai, és számtalan magyar remekmű a KOGART, a Kovács Gábor magángyűjtemény és a TAT Galéria kollekciójából. A magyar alkotókat többek közt olyan művészek képviselik, mint Rippl-Rónai József, Ferenczy Károly, Vaszary János, Szinyei Merse Pál, Tihanyi Lajos Csernus Tibor és Szalay Lajos.
Hogy még izgalmasabb legyen a játék, a különböző nehézségi szinteken más-más akadályokat kell legyőznünk, mint például elforgatott darabok vagy kitakart képrészletek. Zsetonokért cserébe vásárolhatunk segítséget adó „fegyvereket” is. Ha már elég magabiztosak vagyunk a képkirakásban, és vágyunk egy adrenalin fröccsre, összemérhetjük tudásunkat barátainkkal vagy ismeretlenekkel a Párbaj módban.
A szórakozásban bannerek és pop-up hirdetések sem fognak megzavarni, hiszen a játékban ilyen hirdetések nincsenek. A fejlesztők remélik, hogy a játékot nem csak a művészetkedvelők és a megrögzött mobiljátékosok kedvelik majd, hanem az oktatásban is felfedezik a hozzá kapcsolódó lehetőségeket.
„Az volt a célunk, hogy közelebb hozza a fiatalokhoz a képzőművészetet - észrevétlenül tanít. Ráadásul hamarosan más nyelveken is elérhető lesz, és remélhetőleg találunk olyan szponzorokat, akik látnak fantáziát a továbbfejlesztésben is” - mondta Narancsik Ágota, a projekt egyik ötletgazdája.
(ma.hu)
Biztos, hogy van pár érdekesség az alábbiakban, amire rá fog csodálkozni. Illetve tuti, hogy körülbelül öt percen belül el fog kezdeni 90-es évekbeli slágereket hallgatni.
1.
A 8 perc 58 másodpercével még mindig a Guns N' Roses November Rainje a leghosszabb olyan szám, ami bekerült a tíz legjobb közé a Billboard 100-as listáján.
2.
Sinéad O’Connor Nothing Compares 2 U című számát Prince írta. Kár, hogy nem ő tette híressé.
3.
Brandy és Monica The Boy Is Mine című száma 13 hetet töltött a Billboard 100-as listájának csúcsán. Az több, mint 3 hónap.
4.
Sir Mix-a-lot azután írta meg Baby Got Back című számát, miután észrevette, hogy a reklámokban szereplő nők sokkal vékonyabbak, mint akiket ő ismer a való életben.
5.
Az Oasis rommá játszott Wonderwall című száma eredetileg a Wishing Stone címet kapta.
6.
Mikor Seal megírta a Kiss From a Rose című számát, egyetlen hangszeren sem tudott játszani.
7.
Madonna Ray of Lightja eredetilag több mint 10 perc hosszú volt. Szerencsére végül lerövidítették.
8.
Britney Spears első nagy slágerének klipjében, a Baby One More Time-ban az énekesnő azóta már ikonikussá vált ruháját az egyik Kmart-ból szerezték be. Ami körülbelül olyan, mintha itt megvették volna a Tescoban.
9.
Cher Believe című száma volt az első olyan sláger, amelyben szándékosan torzították el teljesen az énekes hangját autotune-nal.
10.
A Nirvana Smells Like Teen Spirit-je azután kapta ezt a címet, hogy a Bikini Kill egyik tagja, Kathleen Hanna részegen felírta Kurt Cobain lakásának falára, hogy Kurt smells like teen spirit.
11.
A Massive Attack Teardrop című számában majdnem Madonna énekelt, aztán szerencsére a a Cocteau Twins Elizabeth Fraserje kapta meg helyette ezt a feladatot.
12.
Fatboy Slim Praise You-jáhozu készített videóklip 1000 dollárból kijött. Ami rettenetően kevés, főleg ahhoz képest, hogy végül mekkora siker lett. Nemmellékesen amúgy Spike Jonze rendezte, és szerepelt is benne.
13.
A Hanson mai napig is borzalmasan idegesítő számát, az MMMbop-ot a The Beach Boys inspirálta.
14.
Annak, aki tudja, mi az a Real Housewives, valószínűleg érdekes lesz, hogy a Real Housewives of Atlantában szereplő Kandi Burruss volt az egyik írója a TLC grammy-díjas No Scrubs című számának.
15.
A legelső rap-szám, ami első helyet ért el a slágerlistákon, Vanilla Ice Ice Ice Baby-je volt.
16.
Mariah Carey rendezte a Fantasy című videóklipjét. Óriási tehetség kellett hozzá, mert végig az látszódik benne, hogy Carey énekel, miközben görkorcsolyázik, illetve a hullámvasúton ül.
17.
A Blur a Song 2-t elvileg egy paródiának szánta, hogy így figurázzák ki az amerikai grunge szcénát.
(velvet)
Egy brit életbiztosítással foglalkozó cég szavaztatta meg a valaha írt legszebb szerelmes levelet a közelgő Valentin-nap alkalmából. A top 10-ben megfért egymás mellett Churchill, Hemingway, Napóleon és Jimi Hendrix is, az első helyen mégis egy country-legenda írása végzett.
A Beagle Street nevű brit biztosító vállalat kezdeményezte azt a szavazást, amely során az emberek a különböző hírességek által írt szerelmes levelek közül választhatták ki a legszebbet. A kampánnyal a cég azt szerette volna elérni, hogy a Valentin-nap közeledtével a britek egy kicsit több romantikát csempésszenek a kapcsolatukba – írja a Daily Mail.
A tízes lista első helyét egy igazi country- és rocklegenda, Johnny Cash kaparintotta meg, aki 1994-ben írta meg a díjnyertes levelet felesége, June születésnapjára – kettejük kapcsolatát ismerhetjük A nyughatatlan című 2005-ös filmből. Így szólt a levél:
1994. június 23.
Odense, Dánia
Boldog születésnapot Hercegnő!
Megöregszünk és megszokjuk egymást. Hasonlóan gondolkodunk. Olvasunk egymás gondolataiban. Kérdés nélkül tudjuk, mit akar a másik. Néha felbosszantjuk egymást egy kicsit. Talán néha magától értetődőnek vesszük egymást.
De időnként, mint ahogy ma is, elgondolkodom és rájövök, milyen szerencsés vagyok, hogy a legnagyszerűbb nővel oszthatom meg az életem, akivel valaha találkoztam. Még mindig lenyűgözöl és megihletsz. A legjobb hatással vagy rám. Te vagy a vágyam tárgya, földi létezésem első számú értelme. Nagyon szeretlek.
Boldog születésnapot Hercegnő!
John"
A dobogó további helyeit egy népszerű politikus és egy jelentős költő kaparintotta meg: Winston Churchill 1935-ben vallott levélben érzelmeiről Clementine nevű feleségének, míg John Keats 1819-ben írt a szomszédjában élő szerelmének – persze ez egy romantikus költőtől minimum elvárható.
Utánuk tökéletes sorozatban váltják egymást művészek és államférfiak: a negyedik helyet Ernest Hemingway szerezte meg, aki Marlene Dietrich színésznőnek írt levelet szokásos stílusában, eggyel maradt le tőle Bonaparte Napóleon 18. századi levele Jozefina császárnéhoz. Az Elizabeth Taylorhoz írt Richard Burton-levelet VIII. Henrik szerelmi vallomása követi, amit a később lefejeztetett Boleyn Annának címzett.
Az utolsó három helyen két különböző korból származó, de egyaránt ikonikus zenész, illetve egy viszonylag felejthető munkásságú amerikai elnök osztozik: nyolcadik helyet ért Beethoven 1812-es levele az ismeretlen kilétű „Halhatatlan kedves"-hez, majd Gerald Ford és Jimi Hendrix irománya zárja a top 10-et.
(hvg.hu)
A házasságról kérdezel? Figyelj, én nem szoktam erről beszélni. Igen, itt az ujjamon a gyűrű, de akkor is, ez magánügy. Hogy nem tudod, hogy mit csinálj? Hat éve együtt vagytok, most már lépni kéne, ő nagyon akarja, az látszik rajta, tett is már célzásokat, ezeket te persze elengedted a füled mellett, de mégis csak, dönteni kéne. Jól van, értem. Először is egy kérdés van. Szereted? Igen. Igen, persze hogy szereted, hiszen együtt vagytok. Jó vele. Jó, ezt nyilván sejtettem, különben el se kezdtük volna ezt az egész beszélgetést. De én nem azt kérdeztem, hogy kedveled-e, tetszik-e, meg ilyenek. Hanem, hogy szereted-e. Nagy Sz-szel, sőt, végig nagy betűkkel. SZERETED? Hogy ne üvöltsek? Hallod anélkül is? Jól van, akkor kérdezem másképp. Halkabban. El bírnád viselni, hogy valaki más vegye feleségül? Hogy valaki másnak szüljön gyerekeket? Hogy ezen így még nem gondolkoztál el? Pedig ez lesz. Ha nem veszed el, más fogja. Hogy meggondolod? De addig is mondjak még valamit a házasságról?
Na jó. Mondok. Figyelj, nincs mit szépíteni. A házasság, az egy súlyos, brutális, durva és agresszív dolog. Legalábbis, ha igazán jól csináljuk. Mert az ilyen tessék-lássék, „együtt vagyunk szívem, végül is lehetnénk külön is, de ha már így alakult, akkor próbáljuk meg, hátha ketten könnyebb, a nádköteg is nehezebben törik mint a sima nádszál” alapú, „ha más nem, legalább kapunk nászajándékba kenyérpirítót meg elektromos derékmelegítőt” típusú langyos izéknek nem sok értelme van. Ahelyett nagyon jól megteszi a sima együttélés.
Én azt mondom, hogy a házasságot csakis megszállott fanatizmussal szabad csinálni, azért, mert meghülyültünk, és ezt tudjuk is, de nem érdekel, és különben sincsen más választásunk, és ezt is tudjuk, de az se érdekel, mert akarjuk a másikat, és nemcsak úgy, hanem teljesen, végleg, örökké és egészen, és tényleg nincsen más választásunk, és ő is ugyanezt akarja tőlünk, és neki sincsen más választása, kész, vége, mindent akarunk, és csakis azt akarjuk, egymást akarjuk, de örökre, de végleg, de úgy, hogy abba soha senki sehogy semmikor, mert különben… – nem, nincsen se mert, se különben, de még mert-különben sincs, csakis az van, egyes egyedül csak az, a házasság.
Ez így tényleg extrémsport. Olyan, mint kiugrani ejtőernyővel, csak nem két percig tart. Hanem a tervek szerint örökké. Mert még egyszer mondom, csak az oldszkúl hárdkór házasságnak van értelme, minden más csak társadalmi konvenció, az meg kit érdekel. Nem, azért se tagozódunk be a társadalomba, az csak a látszat, mi mind egyéniségek és szabad emberek vagyunk. Nem, a házasság az olyan, mint amikor beletörtük a sluszkulcsot a kocsiba, rászigetelőszalagoztuk a kezünket a volánra, és a fékpedált is jól kipöcköltük egy homokkal teletöltött kólásdobozzal. És persze tövig nyomtuk a gázt. Mondom, őrültek vagyunk.
Feladjuk a szabadságunkat és elvesszük valaki más szabadságát. A hatalmunk alá vonjuk a másikat és a hatalmába kerülünk. Függünk tőle és ő is függ tőlünk, és még a függőségtől is függünk. Mondom, a házasság brutális. Elvileg ellentmond a mondern civilizció szabályainak és az emberi szabadságjogoknak. Egymás személyi szabadságát korlátozzuk, egymásra kényszerítjük egymást. Akarva, akaratlanul. Viszont ez se egyszerű, mert ha a másik megváltozik, lehet, hogy pont az vész ki belőle, amit a legjobban szerettél. És belőled is az, amit ő. Megtanulja rendbe rakni a dolgait, te viszont pont azt szeretted, ahogy kicsit ijedten, azzal a nagyon rá jellemző mozdulattal körülnéz a szobában, és valami olyasmit keres századszorra is, ami persze ott az orra előtt. Te lenyugodtál, ő viszont pont a szenvedélyedet szerette. Nehéz dolog ez, úgy kell változni, hogy ne változz, úgy kell odaadni a szabadságod, hogy közben mégis szabad maradj, mégis önmagad maradj, és ő is szabad maradjon, és önmaga maradjon.
Hogy most ellentmondtam magamnak? Figyelj, mondtam, hogy ez egy brutális dolog. Brutálisan nehéz. Meg brutálisan gyönyörű. Én az elején néha felébredtem éjszaka, és csak néztem az alvó feleségemet, ahogy aprókat moccan álmában, és azt éreztem, hogy ezt nem lehet kibírni, úgy vert a szívem, azt éreztem, hogy még saját magamtól is féltem őt. Néztem és azt éreztem, hogy egy idegen ember, sose fogom megismerni, sosem fogom tudni, hogy mit érez, hogy mit gondol. És ez egyszerre volt nagyon rossz és nagyon jó, mert közben azt is tudtam, hogy sose fogom megunni. Mindent tudok róla, és nem tudok róla semmit. Egy másik ember. Sose lesz az enyém. Nem is lehet, nem is fogadnám el, ahogy ő se fogadna el engem. Szóval erre kell felkészülni, hogy a tiéd és mégse a tiéd, és te az övé vagy és mégse vagy az övé. Egyenlők vagytok. Ez a legnehezebb, ez az egyenlőség. Folyamatosan harcolni kell, de nem győzhetsz és ő sem győzhet. Ha legyőzöd, vége. He legyőz, véged. Ezért nem értettem soha az ilyen papucsférjes meg cicababás, meg apukámos-anyukámos vicceket. Mert a házasság, az nem lehet alárendelt viszony és nem lehet diktatúra egyik oldalról sem. Folyamatosan védened kell az érdekeidet a másiktól, sőt, a másikat is védened kell saját magadtól. Egyfolytában harcolni kell érte. Hosszú távon, azt hiszem, ez a harc a szerelem. Az, hogy rajta keresztül ismered meg magad. Ő meg rajtad keresztül ismeri meg önmagát. Ez viszont fájdalmas, csomó olyasmit megtudsz magadról, amit addig talán nem tudtál, ráadásul ezeket a dolgokat a másik is rögtön tudni fogja. Ezt néha nehéz elviselni. Hogy mondjak egy példát? Épp az a lényeg, hogy nem lehet. Mondom, ez extrémsport, ha nem próbálod ki, nem tudod meg, hogy milyen. Ugorj bele, nyomd tövig, jöhet az adrenalin. De csak úgy, a poén kedvéért nem nagyon érdemes belevágni.
Úgyhogy igaziból nem is nagyon tudok tanácsot adni. Mondom, egy kérdés van, hogy szereted-e? Persze ahogy mondtam, igazán, komolyan, nagy Sz-szel. Ezt kell megválaszolnod, és neki is ezt kell megválaszolnia. Ha igen, akkor ugrás, akkor tandem.
Hát kábé ennyit akartam elmondani Vietnámról. Vagyis az oldszkúl hárdkór házasságról. Remélem nem ijesztettelek nagyon meg? Ja, és még valami. A gyerekek majd úgyis lecsatolják az ejtőernyőt. Onnan kezdve már tényleg vérre megy. De az már egy másik történet.
(gyorgydragoman.com)
Kevesen tudják, vagy ha mégis, nem tulajdonítanak neki különösebb jelentőséget, hogy a huszadik század második felének egyik legfontosabb és mindenképpen legnagyobb hatású művésze élete utolsó nyolc évében hivatalosan, ahogy mondani szokás, „papíron”, nem rendelkezett a saját lelkével.
Mivel bizonyos jelek arra utalnak, hogy ez a látszólag nehezen érthető és bizarr helyzet magát Andy Warholt rendkívüli módon zavarta, próbálok lehetőleg mindent megtudni a körülményekről, s ebben nem annyira a több tonnányira duzzadt nyugati értelmező irodalom van segítségemre, hanem sokkal inkább az orosz. Annál inkább, mert az eseményre, amelynek keretében Warhol elvesztette a lelkét, épp Moszkvában került sor. A szervezők is oroszok voltak, az akkor már New Yorkban élő művészek, Vitalij Komar és Alekszandr Melamid, a lebonyolítást pedig egykori moszkvai tanítványukra bízták.
A drámai esemény előzménye
Amikor a Szovjetunióban hatóságilag üldözött Komar-Melamid művészpár 1978-ban New Yorkba emigrált, az első dolguk az volt, hogy alapítottak egy hivatalosan bejegyzett céget, amely olyasmivel kereskedett, amivel előtte még soha senki: emberi lelkekkel. Az alapítók játékos-ironikus módon megpróbálták közös platformra hozni a maguk mögött hagyott orosz kultúra közmondásos lélek-mániáját az új hazájukban tapasztalt kereskedéskényszerrel. A kezdeményezés első pillantásra annyira nevetségesnek és értelmetlennek tűnik, hogy sikeres működésre aligha lehet számítani, de a gyakorlat megcáfolta az elméletet: a cég közreműködésével három és fél év alatt nem kevesebb mint ezer lélek cserélt gazdát, zömmel hajléktalanoké és prostituáltaké, de néhány ismertebb kolléga és jó barát is csatlakozott az adásvételi akcióhoz.
Warhol rendkívül óvatos volt
Ezt akkor még nem, csak halála után lehetett megérteni. Nyomatékosan megkérte a szervezőket, hogy amennyiben valami szeszélyes véletlen folytán elkelne a lelke, bármennyibe kerül is, haladéktalanul vásárolják és adják neki vissza. Nehéz megítélni, hogy ott és akkor mit lehetett kezdeni Warhol csökönyös követelésével, hiszen úgy élt a köztudatban, mint aki gép akart lenni és erre buzdította embertársait is, azt állította magáról, hogy ő is és művei is csak felszín és semmi más, ami Truman Capotét arra a széles körben terjedő következtetésre csábította, hogy ez az ember egy titokmentes Szfinx. Ráadásul az orvosok akkoriban kiabálták a leghangosabban, hogy ők, akik aztán igazán mélyen belehatoltak az ember belsőjébe, apró darabkákra szabdalták a testét, de a léleknek hűlt helyét sem találták.
Hogy Warholnak miért kellett körömszakadtáig ragaszkodnia
ahhoz, ami a legaktuálisabb trendek szerint nincs is, széles körben a temetésén derült ki. A bizalmas barát, Tony Richardson gyászbeszédében elmondta: az elhunyt nemcsak hogy mélyen hívő ember volt, aki szinte naponta látogatta azt a templomot (St. John Chrysostom Byzantine Catholic Church), ahol felravatalozták, titokban jelentős összeggel támogatott egyházi jótékonysági szervezeteket és szigorúan inkognitóban ételosztások állandó résztvevője volt, hanem azt is, hogy Andy Warhol egész művészetének titka mély vallásosságában rejlik (konkrétan az orosz hagyományban óriási tiszteletnek örvendő „szent együgyűhöz” hasonlította).
Ortodox keresztény volt
Warhol ugyanúgy ortodox keresztény volt, mint ruszin származású szülei, és mint azoknak az oroszoknak a többsége, akik 1979 május 19-én ott tolongtak egy moszkvai festő műtermében, hogy részt vegyenek a New Yorkból érkezett lelkek aukcióján. Jekaterina Djogot, a kitűnő orosz művészettörténész alaposan utánajárt, hogy mi is történt ott. Tőle tudjuk, hogy a résztvevők a lelkek adásvételénél szürreálisabbnak találtak a pénz, azon belül a dollár valóságos jelenlétét és a magántulajdon tényleges lehetőségét. Ennek megfelelően jócskán megszédültek a ténytől, hogy az amerikai közgazdász Norton Dodge lelke, amely lélek eredeti tulajdonosa a nőknek a szovjet traktoriparban betöltött szerepéről írta doktori értekezését, csillagászatinak mondható 200 dollárért kelt el. Még tartott a szédület, amikor Warhol lelke került sorra. Nem volt iránta különösebb érdeklődés, hiszen Moszkvában alig ismerték, de egy Alena Kircova nevű fiatal festőnő, aki az iménti aukcióban alul maradt, ezúttal bekeményített. Még külföldi barátjától is kért kölcsön, hogy biztosra menjen, s végül pontosan 37, 80 rubelért az övé lett Warhol lelke. A birtokviszonyról a cég szabályzatának megfelelően hivatalos elismervényt kapott, amit jogában állt volna másnak eladni, csakhamar lett is iránta komoly kereslet, de a nő megmakacsolta magát és ragaszkodott a tulajdonához. Pánikba estek a cég tulajdonosai: telefonon hívogatták New Yorkból a festőnőt, egyre több pénzt, majd fűt-fát, különösen méregdrága amerikai farmernadrágokat kínáltak neki, meg is fenyegették, ügynököket uszították rá, de Alena Kircova hajthatatlan maradt.
Warhol halála után
Ronald Feldman, a híres New York-i galériatulajdonos is felhívta a festőnőt. A legnagyobb összeg, amit Warhol lelkéért felajánlott, 5000 dollár volt. Kircova azzal az indoklással utasította vissza a gazdag amerikait, hogy dollárt már Moszkvában is igen nagy mennyiségben lehet látni és venni, Warhol lelkéből viszont egyetlen egy van.
(Sebők Zoltán, librarius)
Hiperrealista noir western, igazi tudatmódosító. Felfokozza az érzékelést, kiélesíti a látást: az olvasó azzá válik, amit átél. Ebből a világból nem lehet könnyen kiszakadni: mindenki sebez és sebződik, büntet és bűnhődik, szabadulni akar, mintha volna szabadulás.
Fábián, a világvégi városba vezényelt fiatal mérnök hatalmas ellenfélre talál, szerelmes lesz és életet ment, próbál ellentmondani a rossznak - követi a pusztítás nyomait, miközben maga is pusztít. A küzdelem tétje: lehetséges-e kívül kerülni a történelmen.
 |
|
| Az első kiadás, 2002 | A második kiadás, 2015 |
„A pusztítás könyve szigorú következetességgel megírt mű, egy meglepően kiforrott tehetségű, fiatal prózaíró első regénye” - Závada Pál ezekkel a szavakkal ajánlotta az olvasók figyelmébe Dragomán György 2002-ben megjelent könyvét, mely a következő évben elnyerte a legjobb első prózakötetért járó Bródy Sándor-díjat.
(bookline)
" Ó utca 28, földszint 2. Sötét kis udvari lakás volt, húsz négyzetméteres kis lyuk. Az első saját otthonunk volt. Fekete és mégis gyönyörű évek voltak, tele kétségekkel, félelemmel, mi próbáltunk boldogok lenni csak azért is. Ültem a sötétben éveken át és írtam, csak azért is. A könyv, amin dolgoztam, majdnem megölt, de végül mégiscsak én bizonyultam az erősebbnek. Befejeztem, megírtam, író lettem.
Most visszatérünk a tett helyszínére, A pusztítás könyve tizenhárom év után újra megjelenik, az új kiadás bemutatója 2015. február 19-én csütörtökön délután ötkor lesz az Instantban (Budapest, Nagymező utca 38, 1065), pont ott ahol régen a lakásunk volt, pont ott ahol írtam."
(Dragomán György honlapja)
Az ország egyik legsokoldalúbb színésznője. Számtalan filmben és darabban lépett fel, a világirodalom legnagyobb női szerepeit is eljátszhatta. Még hetvenévesen is három darabot próbál egyszerre. Pogány Judit kivételes pályájáról, élményeiről, házasságáról, fiával való kapcsolatáról mesél.
Szeptemberben ünnepelte a hetvenedik születésnapját, ehhez képest igen aktív életet él még ma is, olykor két előadást játszik naponta. Hogy bírja?
Úgy, hogy nagyon kell szeretni a játékot. Hamarosan ötvenéves évfordulója lesz annak, hogy a színházba betettem a lábam: 1965. november 1-jén szerződtem le a kaposvári Csiky Gergely Színházhoz. Azt lehetne hinni, hogy már mindent meguntam és belefásultam, de ez nem igaz, mert ugyanolyan lázasan szeretem a színházat, ugyanolyan katarzisokat élek meg, mint a kezdetekben. Nem tagadom, hogy fáradt vagyok, jelenleg tizennégy produkcióban játszom, de már három újat elkezdtem próbálni.
Volt olyan pillanat az ötven év alatt, amikor azt érezte, hogy – ha csak kis időre is – abba akarja hagyni?
Volt, de ennek az volt az oka, hogy nagyon rendhagyó alkatú ember vagyok. Harmincéves is elmúltam, amikor még mindig gyakran néztek kislánynak. Harmincnyolc évesen játszottam Molnár Ferenc „Liliom”-jában Julikát, aki tizennyolc éves, és még negyven-ötven évesen is osztottak rám gyerekszerepeket. De ugyanakkor játszottam a „Tarelkin halála”-ban a házvezetőnőt, aki hetven és a halál közt van. Tehát a pályám kezdetén, meglepetésszerűen kiugró sikerek után jött két-három évad, amikor a gyerekes alkatom miatt nagyon kevés szerep volt nekem való, és attól féltem, hogy olyan ritkán kapok majd igazi terhelést, hogy nem fogom kibírni. Zsámbéki Gáborral hosszabb vitába is keveredtünk, mert abba akartam hagyni a pályát, és évad végén nem írtam alá a következő évi szerződést. Mondtam neki, értse meg, hogy olyan lázasan szeretem ezt a szakmát, hogy nem bírom ki azt az időszakot, amíg a háttérben türelemmel kell várnom. Ő még a nyári szünet alatt is a lakására rendelt egy-egy beszélgetésre, és az utolsó találkozásunk úgy ért véget, hogy zokogva aláírtam a szerződést. Nemcsak a pályán való elindulásom volt az ő érdeme – segédszínész koromban ő emelt ki a karból –, hanem amikor abba akartam hagyni a pályát, akkor is ő érte el, hogy maradjak.
„Soha nem voltam igazán szép, vagy jelentékeny személyiség, az alkatom nem mondható szerencsésnek” – ezt Ön mondta egy interjúban. A szerepei között mégis ott volt Dulcinea a „Búsképű lovag”-ból, aki a szexi nő megtestesítője. Hogyan tudott vele azonosulni, ha közben nem tartotta magát szépnek?
Azt az előadást Malgot István rendezte. Egy egészen elrajzolt világot talált ki, és mi egy morzsányit sem hasonlítottunk önmagunkra a figurákban. Csak a fantáziámat kellett használnom. De játszottam a Tom Jones című zenés vígjátékban is Jenny Jones-t, aki szintén egy sugárzó nő. Ha nagyon erős a stílus, amiben jelen kell lennem, akkor nem az én saját civil figurám működik személy szerint. Az anyagaim csak mögötte vannak a karakternek, s hihetek magamról valami nagyon jót. Gond nélkül lángolok, nő vagyok, és ha szükség van rá, akkor bizony kurva. Nagyon bevállalós színésznő voltam mindig, szélsőséges fantáziával. Ha a külső eszközök megsegítenek, akkor már nincs gondom. Eljátszottam „A vágy villamosa”-ban Blanche-t is, aki igazán nem csúnya nő, de Ács János rendezésében inkább a lelki roncsolódást és az esendőséget kellett megmutatnom. Ezt pedig láthattam édesanyámon, aki tizenhat éves korában még szépségkirálynő is, később pedig erős, csodálatos asszony volt, de egy bizonyos életszakaszában alkoholista lett, aztán elmegyógyintézetbe került, ahol az akkor létező legerősebb sokkal kísérleteztek rajta.
Egy ilyen tragédiát gyerekként hogyan tudott feldolgozni?
Ezt röviden nem tudom elmondani. Nagyon sok fájdalmat kellett megélnem. A nagyon boldog gyerekkor hirtelen nagyon kemény gyerekkorba csapott át. A kisvárosból aztán Budapestre kerültem, és egy rejtőzködő, sérült gyerekké váltam – akinek nappal a megfelelni vágyás volt fontos –, éjszakánként pedig álmodoztam, történeteket szőttem, nagyon keveset aludtam. Tehát párhuzamosan éltem a valóságban és a saját magam által kitalált titkos világban, így mindent túl tudtam élni.
És milyen felnőtté vált?
Érzékeny felnőtté. És ez nagyon sokat segített nekem a pályán.
Férjével, Koltai Róberttel '78-ban elszerződtek a budapesti Nemzeti Színházhoz, majd '80-ban, négy bemutató után visszatértek Kaposvárra. Minek volt köszönhető a gyors váltás?
Minisztériumi döntés volt, hogy Zsámbéki Gábort átszerződtették Budapestre a Nemzeti Színházba. Ő pedig azt mondta, hogy egyedül nem akar jönni, s kiválasztott öt színészt, valamint Ascher Tamás rendezőt, Litvai Nelli dramaturgot és Pauer Gyula képzőművészt, díszlettervezőt, akinek nagyon nagy szerepe volt abban, hogy a Csiky Gergely Színházat az ország legjobb színházai között emlegették. Az ő munkája nem csak képzőművészetileg volt kiemelkedő, nagyban kihatott az előadások mondanivalójára és a színészek játékára is. Olyan csodákat tett alánk, mögénk, fölénk, ami bennünket mindig inspirált, felemelt. A Nemzetiből két évad után aztán vágyakoztunk vissza Kaposvárra.
Ahol eljátszhatta a világirodalom legtöbb olyan szerepét, amire sok színésznő csak vágyakozik.
Igen, és örökké felteszik nekem azt a kérdést, hogy mi volt a legkedvesebb szerepem. Megfulladnék, ha egyet kéne kiválasztanom.
És olyan szerep van, amit még el szeretne játszani?
Olyan van, ami kimaradt, például a Kurázsi mama, de azt már annyi színésznő eljátszotta, hogy nem is baj, hogy én nem. Gothár Péter rendezésében Lázár Kati volt Kurázsi Mama, én pedig Néma Kata. És ez így nagyon jó volt.
Amikor először beszéltünk telefonon, két előadást emelt ki, amit jelenleg is játszanak: az egyik a Macskajáték, a másik pedig egy dokumentumdráma, a Pedig én jó anya voltam. Miért?
Örkény István „Macskajáték”-a érdekes módon korábban nem érdekelt. Tudtam, hogy egy csodálatos anyag, óriási színésznők játszották, de azt hittem, hogy ez a darab annyi, amennyit láttam belőle. De amikor Mácsai Pál felterjesztésére megkaptam a Kossuth-díjat, akkor Mácsai akart nekem keresni egy jutalomjátékot. Annak ellenére döntött a Macskajáték mellett, hogy korábban már kétszer rendezte. A dramaturgunk, Gáspár Ildikó az addig jól bevált szövegkönyvet félretette, és a kisregényt hűen követve elkészített egy új adaptációt. A főszereplő, Orbánné egy erős asszony, de közben esendő is, és a létező legmegalázóbb helyzeteket képes bevállalni.
Miért érezte közel magához ezt a szerepet?
Minden helyzeten felülkerekedik, csak amikor az öregkori szerelem veszélybe kerül, akkor megy a legmélyére, akkor képes megalázkodni.
Ezt Ön is megtenné?
Én nem. Ha azt érzem valakin, hogy nem szeret eléggé, akkor jobban esik egyedül lennem. Hiába éltünk együtt Koltai Róberttel harmincöt évig, kiderült, hogy ez nem az a kapcsolat volt, mint amit hittem róla. Akkor viszont jobb egyedül lenni.
Amikor elváltak, sokan aggódtak önökért, hiszen a köztudatban egy párként éltek. Ezek szerint ez felesleges volt?
Igen, mert nekem bevált az egyedüllét. Erősebb, önállóbb, határozottabb lettem.
Amikor a fiuk megszületett, korán visszatért a színpadra. Sosem érezte úgy, hogy kimaradt a gyermeke életének első szakaszából?
Az rossz érzés, amikor arra gondolok, hogy milyen sok estét voltam távol. De nem tudtam mit csinálni, hiszen akkor egy éve kaptam meg a „színész I.” minősítést, ami addig a főiskola elvégzése nélkül csak színészóriásoknak adatott meg. És ekkor lettem terhes, dönteni kellett, ráadásul már huszonnyolc éves voltam. Zsámbéki Gábor igazgató azt mondta, kell már nekünk az a gyerek, ő lesz a keresztapja. A szülés után először a „Hókirálynő”-ben a rabló kislányt osztották rám, mert ő csak a második felvonásban jelenik meg, s ez két szoptatás közé befért. Otthonról futva mentem a színházig, és az ügyelő akkor fújta le a szünetet, amikor a park sarkából intettem neki. Nagyon sokat játszottam, viszont velünk élt a nevelőanyám, Eta, aki már akkor is a családunkkal volt, amikor megszülettem. Kezdetben háztartási alkalmazottként, aztán családtaggá vált, majd az ölemben halt meg. Emlékszem, hajnalban rosszul lett, elszaladtam a családorvosért, de csak a felesége volt otthon, és ő azt mondta, hívjam az ügyeletet. Akkor egy nagyon öreg orvos bácsi jött ki, akinek szétesett a sztetoszkóp a kezében. Aztán mire felöltöztünk, hogy menjünk a kórházba, addigra Eta meghalt, de még el tudtam kapni, és együtt estünk le a földre. Az ő segítsége nélkül egy gyereket se tudtam volna bevállalni. Néha azzal vigasztalom magam, hogy más anya délután ötkor hazaér három szatyorral, és amíg elvégzi a háztartási munkát, a gyereket leülteti, hogy csinálja a leckét, vagy nézze a tévét – én viszont minden szabad percemben aktívan a fiammal voltam.
Jó a kapcsolatuk?
Nagyon jó, igen. De nem sértődöm meg, ha nem hív fel minden nap, így a kapcsolatunk nem is szokványos. Viszont tudom, ha bajban van, én vagyok az első, akinek szól. Örülök, hogy meg tudtam neki adni az önállóságot, hogy elkezdhesse élni a saját életét. Egyszer egy nagyon kedves színészkollégám a büfében felugrott a székről: „Úristen, nem hívtam fel anyámat!” Akkor megfogadtam, hogy én soha nem leszek olyan, aki elvárja ezt.
Egyszer azt nyilatkozta, hogy Önnek a szakmai siker fontosabb, mint a közönségsiker. Ezt még ma is így érzi?
Az ember nem gondol minden nap az elismerésekre. De ha mégis visszaemlékszem, valóban azt tartottam értékesebbnek, hogy a szakma mindig jó helyre sorolt be és megbecsült. Ennek bizonyos lenyomatai a díjak. A kaposvári évek alatt a férjemnek például nagyobb volt a közönségsikere, hiszen rengeteg kabaréban, filmvígjátékban játszott. Míg én egyik drámai filmből a másikba estem, és csodálatos filmrendezőkkel dolgoztam együtt: Gothár Péterrel, Fehér Györggyel, Makk Károllyal, Tarr Bélával, Michael Haneke-vel...
Az igaz, hogy amikor Haneke megtudta, hogy Ön egy szigeten lakik (Szigetszentmiklóson), meg akarta látogatni?
Igen, de el kellett magyaráznom neki, hogy ez nem egy „olyan” sziget; elhagyott gyártelepek mellett kell elmenni, és kifejezetten csúnya vidék. Nem hívtam meg, mert szerintem botrány lett volna belőle. Egyszer taxival mentem haza a kispesti lakótelepi lakásunkba, és amikor megálltunk a ház előtt, a taxis elcsodálkozott: „Maguk itt laknak? Azt hittem, legalább a Rózsadombon...” Annyi tévéjátékban és filmben szerepeltünk a férjemmel, hogy mindenki azt hitte, valami budai villában élünk.
Továbbra sem vágyik rá?
Nem. Nekem a jólét – még ha kényelmet is hoz az életembe – rossz érzés, mert azonnal eszembe jutnak azok, akiknek szinte semmijük sincs. Annyi nyomorúságot látok a világban, hogy egyáltalán nem esne jól, ha egy budai villában élnék. Szoronganék. Egyébként az állatok is azért költöznek be hozzám, mert nem tudok úgy megenni két falatot, hogy ne adjak annak is, aki oda ül elém és nézi, hogy eszem.
Végigolvasva a rendezők névsorát, akikkel dolgozott, jórészt újító és avantgárd rendezőket találunk. Szerencsésnek érezte magát emiatt?
Igen! Sehol nem járhattam volna be azt az utat, amit Kaposváron. Ha nem ott kezdem el a pályát azokkal a rendezőkkel, azokkal a színészekkel, azzal az ízlésvilággal, akkor belőlem soha nem lett volna színész. Kivételes pályát mondhatok magaménak, és hogy az öregkorom nem a fölöslegesség érzésével telik, óriási szerencse! Mint ahogy az is, hogy Mácsai Pál az Örkény Színházba hívott, és egy ilyen csodálatos társulat tagjaként dolgozhatok – ugyanis magamtól soha nem jelentkeztem sehová. Minden évad elején van egy Örkénykert nevű programunk, amikor szélsőséges műfajokban szórakoztatjuk a közönséget, s a napot egy esztrád műsorral zárjuk, melyben az egész társulat szerepel. Amikor elénekeltem a magam számát, Mácsai Pál nem engedett le a színpadról. Bejelentette, hogy közeledik a hetvenedik születésnapom, és tudják, hogy óriási bohócgyűjteményem van, de talán élő bohóc még nincs közte. Ekkor elkezdett egy bohócfigura felmászni a színpadra: Gálffi Laci volt az. Szorult a szívem, mert nem bírtam ki az örömöt. Aztán rendeztek egy bulit is a születésnapom estéjén a színházban, ahová Babarczy Lászlótól kezdve Zsámbéki Gáboron át óriások jöttek el a múltamból, és így olyan ajándékot kaptam, amit nehéz lesz valaha is túlszárnyalni.
Tegnap este a Vihart játszották, és a végén feltűnt, hogy szinte elszalad a taps elől. Miért alakult így, hogy ennyire szemérmes?
Kaposváron neveltek így bennünket. Ott soha nem voltunk sztárolva, akármekkorát is játszottunk, mindig gyors taps, és már mentünk is a helyünkre. Amikor véletlenül elkezdenek jobban tapsolni, vagy ujjongani, pucolok vissza.
'88-ban az Eldorádó című filmben az a Tóth Barnabás játszotta az unokáját, akinek kisjátékfilmje, az Újratervezés a közelmúltban szép sikereket ért el. Milyen érzés volt, amikor megkereste önt a főszereppel?
Azt éreztem, hogy négykézláb is elmennék, hogy eljátszhassam. Tóth Barna találta ki a történetet, a szereposztást, ő írta a szövegkönyvet és vágta a tervezettnél még rövidebbre, keményebbre a felvett anyagot. Éppen három napja Újpalotán játszottam a Pedig én jó anya voltam című dokumentumdrámát, és eljött megnézni. Mivel a végén nem tudtunk személyesen beszélni, egy gyönyörű sms-t kaptam tőle. Nagyon jól esett. Nehéz helyzetben vannak ma a filmrendezők, kevesen jutnak munkához, és azt se tudom, hogy a köztes időben miből élnek. Van olyan színészkollégám, akinek hat-nyolc előadása van egy hónapban. Hogy lehet így élni egy ereje teljében lévő színésznek?! Amikor annyi mindent szeretnének kifejezni a világból...
A Pedig én jó anya voltam című dokumentumdrámát a Csillag Börtönben is előadta. Miért érezte fontosnak, hogy büntetés-végrehajtási intézetekbe is eljusson ez az előadás?
Ezt az anyagot egy kétszeres gyerekgyilkosságért elítélt ember anyjának az interjúiból szerkesztette Vajda István. Úgy éreztem, hogy ha ez az anyag eljut egy büntetés-végrehajtási intézetbe, az elítélteknek nemcsak azzal az érzéssel kell találkozniuk, amit a bűncselekmény előtt, közben vagy után éreztek, hanem azzal is, amit a hozzátartozóik, tehát a kint rekedtek megéltek. Akiknek talán még nehezebb. Azt is szerettem volna elérni, hogy a többszörösen hátrányos helyzetű vidékekre is eljusson ez az előadás, ahol magasabb a bűnözési statisztika. Hiszek abban, hogy a színház képes megtanítani a helyes értékrendre. Az előadás után beszélgettünk az elítéltekkel, s egyikük elmondta, hogy nagyon haragudott rám, és szeretett volna kimenni az előadásról, mert rosszul érezte magát. Azt válaszoltam neki, hogy akkor ez az anyag elérte a célját, mert én pont azt szerettem volna, hogy fájjon nekik. Rengeteg levelet is kaptam, és volt olyan elítélt, aki párhuzamot vont az általam játszott Molnárné és a saját anyja között – az anyja javára. De akadt, aki megírta, hogy olyan ajándékot kaptak tőlem, amit sohasem fognak elfelejteni. Mindannyiunk számára érezhető haszna volt annak a délutánnak, amit ott a börtönben együtt töltöttünk.
Még a beszélgetésünk elején mondta, hogy mivel rengeteget játszik, sokszor nehéz az egyeztetés két színház között. Mikor jön el az a pont, amikor képes lesz nemet mondani?
Az, hogy anyagi javak miatt mondjak valamire igent, már régóta nem történik meg. Amikor Kaposvárról eljöttem, több színházba is hívtak, és akkor is tudtam nemet mondani. Televíziós meghívásoknál is csak a számomra is fontos és értékes helyzetekben teszek eleget.
Megnéztem, hogy fenn van-e a Facebook-on, és megtaláltam. De azt is láttam, hogy idén regisztrált. Úgy volt vele, ha eddig nem, akkor most hetvenévesen kipróbálja?
Nem én regisztráltam magam! Én egész életemben nagyon keveset aludtam, mert mindig volt mit csinálnom. Tehát ha nekem jön egy ilyen lehetőség, hogy az interneten rákattanok valamire, akkor én már meg is fogok halni, mert egy olyan életmód jön létre, amiben az egészségre nem marad idő. Nagyon sokáig megvédtem magam ezektől a dolgoktól. De azt is tudtam, hogy lemaradok a többiekhez képest, akik mindent tudnak a világról. Életem egyik legszorosabb barátsága Molnár Piroskához köt, aki kijelentette, hogy elege van abból, hogy egy emailt sem tud velem váltani, és a hetvenedik születésnapomra előre kaptam tőle egy tabletet ajándékba. Ha pedig ilyen ajándékot kapok egy számomra ennyire fontos embertől, akkor azt el kell kezdeni használni. Így keveredtem bele ebbe a helyzetbe. Nemrégiben egyik este már kilenc előtt vége lett az előadásnak, ehhez képest itt ültem az öltözőben, és fél 12-kor kényszerítettem rá magam arra, hogy kikapcsoljam a tabletet. Kegyetlen dolog ez a turkálás az interneten. De ami az egésznek a csattanója, hogy Molnár Piroskával a legelső üdvözlő üzeneten kívül, a mai napig egyetlen emailt sem váltottunk, mert vagy személyesen, vagy telefonon beszélünk egymással.
[Marosi Viktor, szimpatika.hu, fotó: Sárosi Zoltán (Centrál Színház)]
A TASZ közérdekű adatkéréssel fordult a Klebelsberg Intézményfenntartó Központhoz, hogy arról tájékozódjon, van-e nyoma a szcientológia egyházhoz közel álló szervezetek és az iskolák közötti együttműködésnek.
Azt írták: a válaszból az derült ki, hogy több dokumentálható esetben a szcientológusok állami támogatással folytathattak tevékenységet iskolások körében, vagy más módon működtek együtt a tankerületekkel. Jelentésük szerint a szcientológia egyház tagjai több olyan szervezetet hoztak létre, amely „áltudományos módszerekkel drogterápiának vagy drogprevenciónak álcázott marketingtevékenységet” végez az egyház befolyásának növeléséért.
Ezek közé a módszerek közé sorolták a Narconon programot, amelyben – mint fogalmaztak – intenzív szaunázásnak és vitaminterápiának, illetve a szcientológiához csatlakozóknál alkalmazott mentális teszteknek veti alá a résztvevőket. Az állítólagos méregtelenítésnek kiemelkedő eredményességet tulajdonítanak, de ez a bizonyítékok fényében megkérdőjelezhető, ráadásul a folyamat egészségügyi kockázatokkal jár – írták. A szintén szcientológusok által alapított Együtt egy Drogmentes Magyarországért Mozgalom a drogmentes maraton-rendezvénysorozattal járja az országot, és „gyanútlan fiatalok, pedagógusok, sportolók, cégek és polgármesterek sokaságát hálózza be” a drogellenes küzdelem népszerű jelszavával – írta a szervezet.
A TASZ arra kéri a döntéshozókat, hogy végezzenek átfogó vizsgálatot a szcientológusok „beszivárgási kísérleteiről” – idézik a közleményben Sárosi Pétert, a társaság drogpolitikai programvezetőjét, aki úgy véli: fel kell hívni az iskolák vezetésének figyelmét „a szcientológus programok veszélyeire”, valamint megfelelő pályázati források és szakmai támogatás biztosításával növelni kell az iskolákba bejutó, szakmai ajánlással rendelkező drogprevenciós programok számát, hogy a szcientológusok kiszoruljanak onnan.
(mno.hu)
