Egy időjárási jelenségekre specializálódott szlovén fotós tudta, hogy a jég és a hó fantasztikus formák kialakítására képes, de amit a Javornik hegyen megpillantott, felülmúlta minden várakozását.

A helyet sportolók helyett jelenleg a metsző szél, hó és jég uralja, félelmetesen zord, de ugyanakkor gyönyörű világot alkotva. A szoborszerű képződmények a 10 napon át tartó extrém időjárás következtében alakultak ki, a szél formálta ilyenre a mindent elborító zúzmarát. Mindent kemény jégpáncél borít, a szél által kialakított vízszintes jégcsapok elérik az egy méteres hosszt.

(erdekesvilag)

Az extrém kötéltáncosok a hevedert szakadékok fölé feszítik ki, hogy azon sétáljanak át. Az olaszországi Misurina közelében lévő Monte Piana hegyen rendezték meg a nemzetközi highline-találkozót. Közel hatvan sportoló jött össze a világ minden tájáról a Dolomitokban, hogy egy két és fél centiméter széles kötelén egyensúlyozzon. A találkozón volt, hogy 118 méter hosszú hevedert feszítettek ki, több mint 150 méter magasban.

(erdekesvilag)

Felhívással fordul nézőihez a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap (MTVA) az S.O.S - Bajban az erdő című tematikus naphoz kapcsolódva. 
A közmédia csatornáin március 1-jén tematikus napot tartanak, amellyel a tavaly decemberi ónos eső és jegesedés okozta erdőkárok enyhítését célzó kezdeményezéseket támogatják. A tematikus naphoz kapcsolódva várják a természetszerető nézők, hallgatók fotóit, a szelfiket, amelyen a beküldő a kedvenc fájával van lefényképezve (ide várják a képeket és a hozzá kapcsolódó történetet). A beérkezett fotókból az MTVA a műsor idejére elkészíti saját "virtuális erdejét".

Áder János köztársasági elnök január közepén levélben fordult Szabó László Zsolthoz, az MTVA vezérigazgatójához, hogy a közszolgálati média szenteljen kiemelt figyelmet az ország erdeinek kárenyhítését célzó civil összefogásnak.

Siklósi Beatrix, az MTVA kiemelt projektekért is felelős főszerkesztője hangsúlyozta: azért fontos a tematikus nappal is a fákra, az erdőkre és az erdészek munkájára irányítani a figyelmet, mert a szakértők becslése szerint az elmúlt 30-40 év munkáját tette tönkre a decemberi természeti katasztrófa, amelynek következtében 34 ezer hektár állami erdőt kell helyreállítani.

(kreativ)

Gasztrojelmezek – az ötletek között vannak jobbak és gyengébbek is, de inspirációnak talán mindegyik megteszi.

(vilagevo)

A II. világháború összes áldozatának emléke előtt tisztelgünk az alábbi emlékezéssel, amely olvasói levélként jelent meg a Népszavában, 2014. májusában.

„A Népszava Szép Szó mellékletében olvasottak kavartak fel. Szabó Gábor, egy holokauszt-túlélő fia írt édesanyjáról, Liebschitz Jenőnéről. Az édesanya nagyon keveset beszélt a szörnyű hónapokról, de egy története megragadta fiát. Anyját a buchenwaldi koncentrációs tábor külső kényszermunka-táborból hónapok óta fogolyként élő és legyengült társaival együtt, gyalog indították útnak a mintegy 220 kilométerre fekvő Theresienstadtba. A fia, Szabó Gábor elhatározta, hogy édesanyja emlékére – hasonló körülmények között – 16 nap alatt végigjárja gyalog ugyanezt az utat. Az utolsó 9 kilométeren feladta és felült egy buszra. Édesanyja annak idején ezt nem tehette meg.

Ami szintén felkavart, Gábor édesanyja megjárta Bergen-Belsent, mint jómagam és ugyancsak Theresienstadtban szabadult aznap, vagy egy nappal előbb, mint én. Nagyon sok az azonosság és ugyanakkor a különbség kettőnk történetében: ő vidéken élt, Dombóváron, s mint tudott, a vidéki zsidóságot már nyár elején-közepén irtózatosan gyors iramban összegyűjtötték, majd onnan a náciknak is befogadási gondot okozva, marhavagonokban kiszállították őket a haláltáborba, Auschwitz-Birkenauba.
Több mint félmillió magyar ember a gázkamrákban végezte. Mi, itt Budapesten borzongtunk, de reménykedtünk: talán megússzuk, talán jönnek a felszabadító csapatok.

Távirati stílusban

Most az előzményeket csak távirati stílusban írom le, hiszen azok százezrek számára azonosak voltak. Április: sárga csillag, költözés a csillaggal jelölt házba. November: bejönnek a nyilasok a házba (Terézváros, Lovag u. 7.) és viszik magukkal az 55 évesnél fiatalabb nőket és a 60-nál fiatalabb férfiakat. A nőket a téglagyárba, Óbudára, a férfiakat gyalogmenetben.

Történetünk innen már egyéni. Nagyapámról hír jön, hogy erős sérve miatt nem bírta a menetelést és a nyilasok egyszerűen agyonlőtték. Agyonlőtték ezt a drága embert, aki életében a légynek sem ártott. Anyu fiatal volt, erős, bátor és szép. (Hamarosan kiderül, hogy ez a jelzőt mért használom itt.) Ő a téglagyárban az első emelten kikéredzkedett a mosódba, annak egy kis ablaka az utcára nézett, ő kimászott és leugrott róla. Jött egy villamos, rajta két német katona. Anyu szabályosan „kikezdett” velük, de azokat nem kellett biztatni a szép fiatalasszony láttán. Helyet szorítottak maguk között és barátkoztak. Két megállóval később felszállt egy nyilas ellenőr: a németeknek - s így anyunak is - tisztelgett.

Édesanyám hazajött értem és nagyanyámért (az ő édesanyjáért), bevitt minket egy hadiüzembe. Ott a tulajdonos szívesen bújtatta a neki ingyen dolgozó zsidókat, amíg… Amíg csak meg nem jelentek - nem, a németek - a magyar nyilasok, és vittek mindannyiunkat a Teleki tér 5-be, egy nyilasháznak kinevezett, nemrég kiürített lakóházba. Itt rövid ideig voltunk, naponta kivittek bennünket a Csepeli Szabadkikötőbe, ott rakodtuk a teherhajókra a jéghideg fémlapokat. De nem volt nehéz elviselni, mert délben ételt adtak; bár bennünket, zsidókat elkülönítve, de ugyanazt kaptunk, amit a munkások.

Indulás az ismeretlenbe

Ismét a nyilasok és ismét a felszólítás: „A 16 év alattiak és az 55 felettiek jöjjenek le, őket a gettóba szállítjuk. A többiek munkára mennek.” Most már csak egy kérdés volt: hogyan maradhatnánk együtt? Anyu gyorsan döntött: nagyi letagad öt évet és 54-nek mondja magát, én pedig a nemrég betöltött tizenöthöz hozzáadok egyet. Nem ellenőrizte senki, így jutottunk el 1944. december 7-én a Józsefvárosi pályaudvarra. Zárt teherautóval vittek. Amikor átszállítottak a marhavagonokba, akkor láttuk, hogy hol vagyunk és innen kezdődik a történetem, amely oly sokban azonos, de legalább annyiban eltérő Szabó Gábor édesanyja életének eseményeitől.

Darabra számoltak bennünket, mint mondjuk, a görögdinnyét: hetvenen egy vagonba. Kis idő múlva, a szokott durvasággal felszóltak, miért kényelmeskedünk? Húzódjunk csak össze, van ott még hely bőven. Így tuszkoltak fel még húsz - ki tudja mi mindent már megjárt - munkaszolgálatos zsidó férfit közénk. Az utazási körülmények azonosak voltak az előttünk elhurcoltakéval: kübli középen, egy félbevágott vashordó, néha valami étel, víz. Pontosabban: étel csak a negyedik napon, Bécsben, ahol megállt a szerelvény.

Feladtak egy fél kilós fekete kenyeret és egy darab marmaládot (lekvárt) keményre préselve, amit mi csak „Hitler szalonnának” mondtunk. Egyébként a háború alatt Pesten is ilyet lehetett vásárolni. Közölték, hogy osszuk be, mert érkezésünkig többet nem kapunk. De hogyan osszuk be? Fogalmunk sem volt róla, hogy hová és mikor érkezünk.

Nagyon lassan haladtunk. Végül december 7-ikén indultunk és 24-ikén, karácsony este érkeztünk meg. Hová? Oda, ahová már a nyáron megérkezett Liebschitzné, Szabó Gábor édesanyja: Bergen- Belsenbe.

Nagyon hideg volt fent az északi tengernél. Jött a parancs: ruhát, cipőt le, alsónemű maradhat. Kaptunk ruhát, csíkosat és egy nagy kupacból válogathattunk cipőt. Én nagy ostobaságot követtem el. Találtam egy igazi, magas sarkú, vékony cipőt. Tizenöt éves voltam, még soha nem hordtam ilyen női cipőt, hát ezt választottam. Mire anyu meglátta, már késő volt cserélni, eltereltek bennünket a kupactól.

Fáj a hideg

Be a barakkba, két személyes helyre hárman. A háromemeletes priccsen felülni sem lehetett, csak valahogy betuszkolódni, úgy, hogy a fejünk a levegő felé kilógjon. Nekem jó volt, mert anyám és nagymamám közé vettek. Így nem is fáztunk. Hogy mi a hideg, azt odakint tudtuk meg. Alighogy elhelyezkedtünk, felhangzott a vezényszó: Schnell aus! Fünf in die Reihe! Istenem, hányszor fogjuk még ezt hallani: Gyorsan fel, ötös sorokba! És számoltak elölről, számoltak hátulról.

Most még csak két órát kellett kint állnunk, a következő napokban négyet-ötöt. Fájt a hideg. Ez év elején az ezredvég című irodalmi folyóiratba megírtam: „nem az éhség, nem az éhség:

A hideg fáj.
Fáj a hideg itt északon…
Közel a tenger,
Bergen- Belsen a város
Hamburg és Hannover között…”

Folytatnám, ideírom a „trilógiám” végét is:

„Mondja valaki, mondják sokan:
Nem is volt holokauszt.
A szót akkor még nem ismertem.
Szinte moccanni se mertem,
Csak fáztam, fáztam nagyon.”

Persze nem igaz, hogy nem voltam éhes. Mindig éhes voltam. A napi műsor ez volt: reggel feketekávénak csúfolt valami, délben Brótzuppe (kenyérleves)- száraz kenyérdarabok vízben megfőzve, vagy főtt marharépa. A változatosság, ha esetleg megfordították a sorrendet. A „műsor”, mint Liebschitzné naplójából olvasom, ugyanaz volt az ő rabsága alatt is. Ő is mindig éhes volt, de nyárom - gondolom - nem fázott. Én talán egy kicsit többet ettem, mert az biztos, hogy anyám, nagyanyám a kenyeréből, nagyobb darabot tört nekem, mint önmaguknak.

Egyszer nagy tragédia történt: óriási robajjal összedőlt egy barakk, rengeteg embert maga alá temetve. Az élőknek, a sebesültek közül jó néhánynak köztünk kellett helyet szorítani. Orvosi ellátás? Ugyan már! Akinél volt valami rongy, az bekötözte a másikat.

Dolgozni, dolgozni

Az idő múlt (a hideg nem) s egyszer csak azt mondják, hogy nincs „célappel” - chalen appel - számoló sorakozó, mert megyünk a fürdőbe. Ahelyett, hogy örültünk volna, rettenetesen megijedtünk, mert már volt híre annak, hogy Auschwitzban is úgymond fürdőbe vitték az embereket, de víz helyett gáz jött a zuhanyrózsákból. Soha nem felejtem el azt a felszabadult morajt, amikor a mi fürdőnkben megindult a melegvíz. Meleg víz! Mióta nem találkozzunk vele!

Ebben a témában is találtam közöset, de eltérőt is Szabó Gábor édesanyja és az én történetem között. Írja, hogy nagyon boldog volt, mert ígéretet kaptak, hogy a Junkers Repülőgépgyárban fognak dolgozni, ám ebből nem lett semmi, mert egy kavicsbányába kerültek. Most folytatom az én történetemmel. Ragun bei Dessau volt a következő állomásunk a fürdő után. Itt valóban egy gyárba, egy repülőgépgyárba kerültünk. Miért, miért nem, a gyárkapura az volt kiírva: Standard! (Valójában ez is Göring egyik érdekeltsége volt.)

Két emlékem maradt innen, egy rossz és egy jó, ami szintén rosszra fordult. Szegecselni kellett repülőgépdarabokat. Egy német munkásnő segített, betanított és mielőtt otthagyott zsebembe dugta az aznapi tízórai zsíroskenyerét. Először az történt, hogy magamra hagyva csúnyán a szegecs mellé tettem az egyik ujjamat. Nagyon vérzett. Egy másik munkásasszony, aki látta, intett, hogy menjek vele az orvosi rendelőbe. Amikor odaértünk, az asszisztensnő hisztérikusan kiabálni kezdett, be ne jöjjek. „Lajze! Lajze!”- ezt kiabálta. A lajze tetűt jelent és való igaz, hogy mindannyian tetvesek voltunk. Kiadott valami kötszert és kísérőm bekötözte az ujjamat.

Ugyanezen a napon történt, hogy azt a bizonyos zsíros kenyeret őriztem a zsebemben. Nem ettem meg, gondoltam „haza” viszem a nagymamámnak. A kijáratnál, a kapuban viszont egy német kápó, egy felügyelőnő, motozott, a zsíroskenyeret egyszerűen odadobta a kutyájának. A szívem hasadt, hogy miért nem ettem meg.

Emberség az embertelenségben

Ám, hogy valami jót is írjak: az embertelenségben is akad emberség. Nagymamám fagyott lábai miatt nem jöhetett dolgozni, kitalálták, hogy ő lesz a Nachtwache, az éjjeliőr. Amíg mi aludtunk, ő kint ült a folyosón, aminek persze semmi értelme nem volt. Reggel mesélte, hogy egy lengyel és egy német kápó, egész éjszaka az egyik üres szobában szórakoztak, ittak, hangoskodtak, jól érezték magukat. Egyszer csak kijött a német és egy bögre meleg teát hozott a nagymamámnak. Amikor anyu ezt megtudta, kifejtette a haskötőjéből (ez egy kb.- 30 centis ruhadarab, amelyre annak idején két- két csattal a női harisnyát kapcsolták) amit oda rejtett: egy egészen apró, úgynevezett typoen öltéssel készült jókora goblein kép volt. Ezt odaajándékozta a német kápónak. Egy bögre teáért tíz év munkáját.

Ám minden „jónak” egyszer vége szakad. Hallottuk már a nehéz ágyúk lövéseit, közeledett a front. Ez úgy április elején lehetett. Közben kitört a lágerben a tifusz. Édesanyám is megkapta, őt átvitték a fertőzők barakkjába. Néhány nap múlva nemcsak lövések zaja erősödött, hanem jött az újabb utasítás: fel a vagonokba. Nem akarom leírni mit műveltem, hogy segítséget kapjak és beteg anyámat, fagyott lábú nagymamámat velem egy vagonba emeljék.

Következett Theresienstadt

Anyut egy sarokba fektettük le, nagymamám kissé messzebb került tőle. Elindultuk. Az első megállónál feladták bögrében a déli levest. Alig volt a vagonban járóképes ember, ketten-hárman hordtuk a leveseket. Amikor édesanyámhoz értem, odajött egy asszony, akinek sikerült a lányával maradni. Odajött és lefogta anyám szemét, nekem pedig azt mondta: édesanyád már nem él. Edd meg a levesét.

Megettem a halott édesanyám levesét. Ez most borzalmasan hangzik, de akkor természetes volt. Anyámat a következő állomáson levették. A kis állomásra ez volt írva: Bitterfeld. Nomen est omen: azt jelenti keserű mező. Nagyon keserű volt. Nagymamámhoz bújtam, aki 15 éves unokáját vigasztalni akarta. Azt mondta: ha hazamegyünk sütök neked palacsintát. Soha többet nem sütött palacsintát. Két nap múlva ő is meghalt.

Az utolsó közös képem édesanyámmal

Azt elfelejtettem leírni, hogy édesanyám április 11-én halt meg, a 35.születésnapján. Igen őt valóban levették a vagonból, de a nagymamámat, a szaporodó hullákkal együtt, egymásra rakták a vagon végében. Nagyon ostobán hangzik, de féltem a hulláktól, különösen az borzasztott, hogy a takaró alól valakinek kilátszott a lába ujja. Ezt a képet nem tudom most, évtizedek múltán sem elfeledni.

Theresienstadtba már egyedül érkeztem. Méterekre, percekre volt már a felszabadulás (Liebschitzné is itt szabadult!) Ő május 8-ra emlékezett, én május 9-re. Az is lehet, hogy abban a városrészben, ahol ő volt, egy nappal előbb jelentek meg a szovjet katonák.

De két nappal előtte még történt valami. Theresienstadt „mintaláger” volt, amelyet a vöröskeresztnek mutogattak (A közelben felépített megsemmisítőlágerről senki sem tudott a németeken kívül) Ezt azért írom le, mert itt szabály volt, hogy német nem jöhetett be a városka utcáira. Nagyon megijedtünk, amikor az utcánkban egy csoport német vonult. Gondoltuk, ezek most azért jönnek, hogy velünk végezzenek. Ám alig telt el két-három óra, jöttek visszafelé a németek, gatyára vetkőztetve és cseh és szlovák partizánok kísérték őket fegyverrel. Kiderült, azért jöttek a városba, hogy a foglyok között elvegyüljenek. További sorsukról nem tudok, de május 9-én valóban felszabadultunk.

1945. június 27-én, tizenöt évesen, egyedül érkeztem meg a nyugati pályaudvarra. Egy hosszából levágott hálóing volt a blúzom, és egy világoskék lepedőből varrtam hozzá szoknyát magamnak.

Sárdi Mária

Népszava

Az egyre nagyobb teret hódító digitális oktatás a passzív részvételt élményszerű, interaktív tanulássá varázsolja. A SMART School nem csupán digitális tanterem, digitális eszközökkel, hanem komplex oktatási program is, hiszen a tanároknak speciális tréninget, az iskoláknak pedig modern oktatási szoftvert biztosít. A SMART tantermekben a diákok a legmodernebb digitális eszközökkel – interaktív táblákon és táblagépeken – sajátíthatják el a digitális írástudást és a tananyagot. A Samsung által létrehozott oktatási program lehetővé teszi, hogy az aktív iskolai tanulás után a diákok saját számítógépeiken is hozzáférhessenek a tananyaghoz, így azt az otthoni tanulás során is használni tudják.

A Soltvadkerten átadott SMART osztálytermek a Samsung, az Akker-Plus Kft. és a Kossuth Lajos Evangélikus Általános Iskola és Alapfokú Művészeti Iskola együttműködése kapcsán jöttek létre. A két tantermet Galaxy Note 10.1 2014 Edition táblagépekkel és Samsung interaktív táblákkal szerelték fel, a tanárok pedig az ELTE Tanulást elősegítő Technológiai Labor munkatársainak köszönhetően sajátíthatták el a SMART School szoftver használatát, az interaktív, digitális módszertant.

Az intézmény igazgatója, Udvarhelyi Attila hozzátette, hogy „a soltvadkerti iskolára mindig is jellemző volt a folyamatos újítások bátor kezdeményezése, támogatása. Ezen hagyományokat követve, élve az adódó lehetőséggel vágtunk bele a SMART School program bevezetésébe, kiépítésébe. Szó szerint is az építésébe, mert most csak az alapokat tettük le. Remélhetőleg masszív alapokat, melyre tovább építkezve formálhatjuk, alakíthatjuk ki az álmainkban élő XXI. századi iskolát, ahol nem nyűg, nem kényszer a tanulás és a tanítás, ahová szívesen jár diák és tanár!”

„Felismerni és közvetíteni az újat a felhasználók felé, a kereskedelemben ez az igazi innováció. Azzal, hogy nyitunk a jövőnket meghatározó technológiák átvételére, erősítjük a folyamatos megújulási szándékunkat is, ez az, ami régiónkat a sikeres fejlődés irányába tereli” – mondta Endrődi Ferenc, az Akker-Plus Kft. ügyvezetője.

A Samsung 2014 elején nyitotta meg első SMART Schoolját a helyi önkormányzattal együttműködve Jászfényszarun. Ezt követően a vállalat 2014 szeptemberében a jászberényi Lehel Vezér Gimnázium osztálytermét szerelte fel digitális eszközökkel, idén januárban pedig az MTVA által működtetett Rádió- és TV-történeti Kiállítóhely épületében alakította ki a harmadik SMART Schoolt. A soltvadkerti fejlesztés a Samsung negyedik állomása a hazai digitális oktatás területén.

(mmonline.hu)

Mára már ott tartunk, hogy akár 30.000 forintos bírságra is számíthat az, aki nem jelentette be kutyáját az önkormányzatnál.

Megbírságolhatják a kutyatartókat?

A kérdés adott: mi lesz azokkal a kutyákkal, akiket emiatt az utcára raknak, ugyanis sajnos nagyon sokan lesznek úgy, hogy a bírságot nem tudják kifizetni, ezért inkább megválnak a kutyától.

A Magyar Önkormányzatok Szövetségének elnöke, Gémesi György elmondta, hogy az önkormányzatok oldalán már nagyon régóta lehet olvasni erről, illetve az újságok is cikkeztek a hírről. Elmondta ugyanakkor azt is, hogy nem az a cél, hogy a gazdikat megbírságolják, de szükség van arra, hogy a kutyákat bejelentsék a helyi önkormányzatnál. A chiprendszer szerencsére nagyon sokat segített abban, hogy az elszökött, kidobott kutyákat visszajuttassák a gazdinak vagy éppen jobb helyet találjanak neki- írja az agároldal.hu

Ebösszeírás és a chip közötti különbség

A chip a kutyának a tulajdonosát, az ő adatait rögzíti, illetve a kutya oltásának az adatait és egyéb speciális feljegyzéseket a kutyáról, az ebősszeírás arra vonatkozik, hogy az adott önkormányzatok hatáskörében milyen körülmények között és mennyi állat él.

A városok területén az az állatok védelméről és kíméletéről szóló 1998. évi XXVIII. törvény 42/B §-a alapján kerül sor az ebek összeírására a jogszabályban meghatározott adattartalommal. Az önkormányzatok az ebösszeírás alapján az ebtartók által szolgáltatott adatokról helyi elektronikus nyilvántartást köteles vezetni, az állat tulajdonosa, tartója és más személyek jogainak, személyes biztonságának és tulajdonának védelme, valamint állatvédelmi feladatainak hatékony ellátása céljából.

Az eb tulajdonosa, vagy az eb tartója az ebösszeíráskor köteles az adatlapon feltüntetett adatokat a települési önkormányzat rendelkezésére bocsátani (az adatszolgáltatási kötelezettség elmulasztása állatvédelmi bírságot vonhat maga után).

Az adatok kezelésére kizárólag a fenti célok érdekében jogszabályi kötelezettség miatt kerül sor és azokból csak a jogszabályokban meghatározott személyeknek, jogszabályokban meghatározott feltételekkel lehet adatot szolgáltatni.

Az ebösszeíró adatlap további példányai beszerezhetők a Polgármesteri Hivatalban, letölthető az önkormányzatok weboldaláról, illetve nyomtatással, fénymásolással sokszorosíthatók.

Az ebösszeíró adatlapot ebenként kell kitölteni és eljuttatni a Polgármesteri Hivatal részére az alábbi módokon:

 postai úton

személyesen

elektronikus úton

Az ebösszeíró adatlapok leadásának határideje: 2015. március 1.

Tájékoztatjuk továbbá az ebtartókat, hogy 2013. január 1-től négy hónaposnál idősebb eb csak transzponderrel (chippel) megjelölve tartható, ezért kérjük, hogy szíveskedjenek a transzponderrel még nem rendelkező ebeket magánállatorvosnál megjelöltetni. Az eb transzponderrel történő megjelölése magában foglalja a transzponder árát, a beültetés díját és az adatbázisba való regisztráció díját.

Regisztrált eb adatának megváltozása miatt történő adatmódosítás díjmentes.

(sokszinuvidek)

Interjú Papp Róberttel, az Életkerék roma kulturális magazin műsor riporterével, a magyar média világáról, a romák hazai médiában való megjelenéséről s arról, hogy miért lenne szüksége a magyar médiának több roma származású munkatársra.

Papp Róbert Dél-Pesten nőtt fel, hétgyermekes családban. Családjában mindenki továbbtanult, vagy szakmát szerzett. Szobafestő szakmájának megszerzése után úgy érezte, többre hivatott, ezért végezte el a kommunikáció és média szakot a Kodolányi János Főiskolán. Gyakornok volt a Duna Tv-nél, majd az MTVA-hoz került. Második diplomáját a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen közigazgatási szakon végezte, kormányablak ügyintézőnek tanult.

Miért a média világát választotta?

Engem mindig a filmezés érdekelt, úgy érzem, ez az a terület, amiben ki tudok teljesedni. Érdekelnek a különböző emberi sorsok, amelyekkel azonosulni tudok, és végső soron szeretném ezeket megmutatni másoknak is. Egyébként a Daróczi János-féle roma média gyakornoki programon keresztül kerültem a média világához közel. Nagyon sokat köszönhetek ennek a lehetőségnek, és még Seres Tamás rendezőnek, aki mellett rengeteget tanulhattam. 

Ön az Életkerék televíziós magazin egyik riportere. Pontosan mivel foglalkozik ez a műsor?

Az Életkerék egy úgynevezett roma kulturális magazin, amely mindenkinek és mindenkihez szól. Elsősorban azért jött létre, hogy bemutassa az embereknek – romáknak nem romáknak egyaránt –, hogy valójában milyen értékeket képviselünk mi, romák. A műsor fő célja, hogy megmutassa, mennyire nincs létjogosultsága a bőrszínnek, a megkülönböztetéseknek és a rossz beidegződéseknek.

Hogyan került a műsorhoz?

Amikor 2013-ban lejárt a szerződésem az MTVA-nál, az egyik tanárom, Vizy Mária rendező ajánlott be ide, aki jól ismerte eddigi munkáimat. A magazinhoz egyébként pont egy roma származású riportert kerestek.

Milyen más jellegű műsorokból tájékozódhatnak még romák és nem romák a cigányok kultúrájáról?

Ha azt nézzük, hogy Magyarországon hányan élnek, hány fő az, aki cigány…

Ezt tudjuk?

Erre nincsenek pontos adatok, de nagyjából be lehet határolni. Sokkal több roma ember él Magyarországon, mint amennyiről tudunk. És ha ennek az arányát nézzük, akkor sokkal kevesebb olyan műsor van, mint amennyinek lennie kellene ebben témában. Az a meggyőződésem, hogy ezeknek a műsoroknak pozitív kicsengésűeknek kell lenniük, hiszen sokan összekeverik a roma kultúrát a szegénységgel. A szegénységet a cigánysággal azonosítják, miközben ez a kultúra egy kulturális gazdagságot jelent Magyarország számára.

Mennyiben ad hiteles képet a közmédia a magyarországi cigányságról? Miért csak a „pozitívumot” kell megmutatni? Azt miért nem mutatják be, hogy például van egy szegény roma család és nincs villany, fűtés a lakásban?

A mi műsorunk elsősorban a kultúrával foglalkozik, és nem szociográfiai helyzeteket vizsgál. A kultúra viszont sokkal szélesebb fogalom, mint ahogy azt a nézők gondolnák. Egy szegény ember is képviselheti ugyanúgy a kultúrát. Például, ha elmegyünk egy festőművészhez, nem azért forgatunk nála, mert jómódú, hanem azokért az értékekért, amiket képvisel. De ezzel párhuzamosan egy szegény ember is ugyanúgy lehet a kultúra része, ha megfelelő értékekkel, és tehetséggel rendelkezik. Ennek szerintem nincs jelentősége.

Ön szerint hogy segítenek ezek a műsorok a többségi társadalomnak a roma, illetve a romák kultúrájának megismerésében?

Olyan világban élünk, amely tele van ítéletekkel. Ha az ember bekapcsolja a televíziót, belenéz egy műsorba, és meglát egy cigány embert, nem nézi végig, mert egyből a sztereotíp gondolkodás alapján csak a negatívum jut eszébe. Viszont ha végignéz egy olyan műsort – akár a miénket –, akkor el tud rajta gondolkodni, hogy az a sztereotípia, ami eddig benne élt, az lehet, hogy nem is úgy van. Az én meglátásom szerint, egyfajta elgondolkodtató hatása lehet ennek az egésznek, amit csinálunk.

Ön szerint végig is nézi az átlagember ezeket a műsorokat?

Igen, van az az ember, aki végignézi.

Felmérik-e, hogy inkább romák vagy nem romák nézik a műsort? Vagy kapnak-e visszajelzéseket a műsorral kapcsolatban?

Erre igazából nincs eszköz vagy felmérés. Viszont pozitív visszajelzésekből egyre több érkezik hozzánk.

Mik ezek a visszajelzések?

A műsorban szereplőkkel kapcsolatosan kapunk visszajelzéseket, például mennyire színes egyéniség volt az, akit bemutattunk, és ez mennyire nyerte el a néző szimpátiáját.

A magazinműsorokon kívül milyen más forrásokból lehet tájékozódni roma témában?

Mint említettem, nagyon kevés ennek a lehetősége. Ahhoz képest ahányan vagyunk cigányok, nagyon kevés a rendelkezésünkre álló felület. Régen volt a Rádió C, ami nagyon sok embert érintett és nagyon jó információforrásként működött, de valami miatt sajnos megszűnt. 

Tudja, hogy miért szűnt meg?

Nem igazán tudom, viszont szükség lenne rá. Internetes felületekből is nagyon kevés van. Olyan oldalt, ami a cigányság kultúrájával foglalkozik... én nagyon nem is tudok. Talán a Sosinet, de szerintem az sem működik kellőképpen. A legjobb az lenne, ha a televízióban több ilyen műsort sugároznának, akár főműsoridőben is. Egyébként én azt gondolom, nem ez lenne a legfontosabb, hanem az, hogy minél több cigány ember dolgozzon nem roma műsorokban, akár híradóban. Egy kezemen meg tudom számolni, hány ember dolgozik a magyar médiában cigányként. 

Miért van szüksége a magyar médiának roma munkatársakra?

Kétoldalú a dolog. Az emberek, ha látnak a képernyőn egy romát nem roma műsorban, akkor elgondolkodtatja őket a dolog. Másrészt, ha olyan témában kell dolgozni, amely egy cigány ember számára nem okoz nehézséget, akár egy cigánytelepre kimenni, akkor egy cigány tanáccsal tud szolgálni a kollégainak, esetleg más aspektusból is meg tudja közelíteni a kérdést, mint ami eddig a megszokott volt.

Ön is roma származású. Érte már emiatt hátrány a munkája során?

Erről nem mindig beszél szívesen az ember, de természetesen igen, engem is értek/érnek negatív impulzusok a munkám során. Ezeket tudni kell kezelni. Elmondok egy példát: amikor rendezőasszisztensként dolgoztam, és az egyik műsor felvételén kimentem az egyik vendégért a taxihoz, ő kiszállt, bemutatkoztam és nem azt mondta nekem, hogy „jó napot kívánok”, hanem „ni, maga cigány?”.

Szokták mondani ezekre a műsorokra, hogy szegregálnak. Mit gondol erről: tényleg így van, vagy csak úgy tűnik?

Ez téves gondolat, hogy szegregálnának. Mindenkinek szüksége van arra, hogy a saját kultúráját bemutassa.

Hitelesebb, ha egy roma riporter, illetve szerkesztő mutatja be a roma kultúrát, aki ismeri valamennyire a helyzetet, vagy jobb, ha egy nem roma dolgozik a témán, aki elfogulatlanabb, így más nézőpontból tudja megmutatni?

Nehéz erre választ adni, ugyanis az emberek többsége azt hiszi, hogy nekem cigányként sokkal könnyebb érvényesülni romák között, terepen. Az Életkerék másik riportere nem roma, és neki is ugyanúgy megnyílnak az emberek.

Az Ön példáját tekintve: romaként forgat romákkal, hogyan tudja különválasztani az empátiát a munkájától?

Nem is értem ezt a kérdést: ezt a szakmát nem lehet empátia nélkül csinálni.

Hogyan mutatja be a közmédia, és a kereskedelmi csatorna a romákat? Van a látásmódok között különbség?

A közmédia, mint ahogy az benne van a nevében is, a közérdeket szolgálja. Szerintem a közszolgálati csatornákon vannak olyan műsorok, amelyekben inkább tudják a romák magukat képviselni. A kereskedelmi csatornákat többen nézik, de nagyrészt negatív képet sugároznak a romákról.

Mik azok a negatív képek?

A kereskedelmi csatorna elsősorban a nézettségért versenyez. A reklámbevételekből él. Mivel versenyhelyzetben van, érdekesebb hírt kell feltárnia vagy csinálnia, hogy nagyobb legyen a nézettsége. Az RTL Klubnak volt például a Mónika Show című műsora, ez többet ártott, mint használt, mert olyan képet mutatott be a hazai cigányságról, ami nem fedi a valóságot, hiszen előre megírt forgatókönyv alapján szerepeltek benne bizonyos emberek, pénzért. Ha objektív és nem befolyásolt képet sugározna a kereskedelmi csatorna, akkor önmagában nem is lenne baj vele.

Milyen más lehetőségeket tudna mondani a romák valódi bemutatására? Mennyire skatulyázzák be a romákkal foglalkozó magazin műsorok a romákat? 

A többségi társadalmi műsorokban, ha meg tudnának úgy jelenni cigány művészek, szakértők, és nem skatulyáznák be őket, hanem lehetőséget kapnának arra, hogy megmutatkozzanak szekértőként, művészként. Mondok egy példát: ha egy Családbarát magazinba meghívnának egy roma cukrászt, de nem azért, mert roma, hanem mert kiváló cukrász, akkor nagyobb esély jutna arra, hogy a valódi értékeket tudjuk bemutatni. Roma magazinműsorokra ugyanakkor szükség van, hiszen a kultúrát képviselni kell, valahogyan be kell ezt mutatni. Ha ilyen műsorokon keresztül tudjuk ezt megtenni, nem gondolom, hogy bármifajta szegregáló vagy beskatulyázó jelleggel bírnának.

(Balogh Krisztina, fotó: Fuchs Máté, media.mandiner.hu)

Hivatalos emlékév meghirdetése nélkül, érdektelenség közepette múlik el a parasztháború 500. évfordulója. A parasztvezért a szocializmus emelte be a nemzeti panteonba, de mára üres utcanév lett belőle. A mostani mindenesetre jó alkalom tisztázni: nem a felkelés leverése vezetett a mohácsi katasztrófához.