A vallásos spanyol férfit egyházközössége kiközösítette, falujának plébánosa az ördög leányának nevezte.

A nőnek született, de férfivá operált Diego Neria Lejarragát élettársával, egy nővel együtt fogadta magánjellegű találkozón a katolikus egyházfő, a római Szent Márta vendégházban.

A spanyol Hoy című lap exkluzív beszámolója szerint a 48 éves transznemű férfi már korábban levélben panaszkodott a pápának arról, hogy közösségében, az extremadurai Plasenciában egyházközsége kiközösíti. Plébánosa egyenesen az ördög lányának nevezte, miután férfivá operáltatta magát. 

Ferenc pápa decemberben telefonon kétszer is felhívta a vallásos Lejarragát, végül személyes találkozóra hívta meg őt kedvesével együtt.

A Vatikánban nem válaszoltak újságíróknak a találkozóval kapcsolatos kérdésekre.

(MTI/Hoy)

Nyáry Krisztián, az elmúlt évek két könyvsikerének, az Így szerettek ők című irodalmi szerelmeskönyveknek szerzője ezúttal is valódi emberi sorsokról írt igaz történeteket.

Harminchárom 19-20. századi magyar emberről, akik köztünk éltek, és akiknek élete vagy személyes döntései ma is példaszerűek. Ők az igazi hősök. Vannak köztük ismert emberek, mint Papp Laci vagy Semmelweis Ignác, és kevésbé ismertek, mint Halassy Olivér, a világ első mozgássérült olimpikonja, Hugonnai Vilma, az első magyar diplomás nő vagy Ocskay László százados, a magyar Schindler. 
"Az emberi sorsok érdekelnek, erről írok. Előző két könyvemben arról meséltem, hogyan formálja az emberi sorsot a szerelem. Most arról, hogyan tehetnek hőssé valakit a személyes döntések. 
A könyvben szereplő 33 magyar ember igazi hős, akik a megfelelő pillanatokban jól döntöttek, és aztán képesek voltak kitartani a döntésük mellett. 
Hősök, akik a nehezebb utat választották, és kisebbségben maradva is az igazságot képviselték. Vagy egyszerűen csak végig mertek menni a saját útjukon, úgy, hogy másoknak ezzel példát mutattak. Kiválasztásuk teljesen szubjektíven történt, ők az én személyes hőseim." 
Nyáry Krisztián

Geszti Péter  Róbert bácsiról mesél két percben:

Kulka János Haynal Imre orvosprofesszorral kapcsolatban fogalmaz meg fontos gondolatokat:

Hajós András elmeséli, miért ütötte szíven a Semmelweis-történet:

(youtube, bookline)

Elkészült a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem első imázsfilmje. A 44 másodperces reklámszpotban egy koncert mozzanatai láthatók, ismert művészekkel és komolyzenei előadáshoz képest meglehetősen szokatlan figurákkal a közönségben, a végén még Liszt is megelevenedik.

 A filmet kreatív producerként Szabó Stein Imre jegyzi, a rendező Géczy Dávid, az operatőr Dobóczy Balázs volt, a történet kialakításában részt vett az Allison Advertising kreatívigazgatója, Gács Róbert is.

(kreativ)

Hetven éve halt meg Szerb Antal

Prohászka Ottokár keresztfia, a katolikus hitben nevelkedő, de asszimilálódott zsidó családból származó Szerb Antal éppen hetven éve, 1945. január 27-én hunyt el. A két világháború közötti magyar irodalom egyik legkiválóbb íróját a balfi munkatáborban verték agyon egy puskatussal.

Szerb Antal foglalkozásának megállapítása nem egyszerű feladat. Regényíró, novellista és műfordító is volt egy személyben, de mégiscsak irodalomtörténészként tartjuk számon első sorban.  

Szerb Antal művelt család sarjaként látta meg a napvilágot 1901. május 1-jén, édesapja nagyhírű orvos-tudós volt, maga is rendkívül olvasott ember. Az asszimilálódott zsidó család katolikus vallású volt, Szerb Antal gimnáziumba is a piaristákhoz járt, majd a pesti bölcsészkaron tanult. Pályafutását költőként kezdte, de nem volt igazán lírai alkat. Első számú terepévé a próza vált, széles körű műveltsége, csillogó intelligenciája, biztos formaérzéke, finom humora itt nyilvánult meg leginkább. 1924-ben magyar-angol-német szakon doktorált, ezután a Vas utcai Felsőkereskedelmi Iskolában tanított mindaddig, amíg a zsidótörvények le nem parancsolták a katedráról. Közben hosszabb-rövidebb időt külföldön, Párizsban, Olaszországban és Londonban töltött.

1930-ban az Erdélyi Helikon című folyóirat pályázatot hirdetett a magyar irodalom történetének megírására. Szerb tárgyi és mesterségbeli tudása méltó terepet talált magának a kibontakozáshoz, és az 1932-re elkészült Magyar irodalomtörténet elnyerte az első díjat. Az 1934-ben Kolozsvárott megjelent mű országos hírnevet hozott neki, ám egyúttal vihart is kavart, mert a magyar irodalom jeles és kevésbé jeles alakjait egyszerűen leemelte a piedesztálról, emberközelbe hozta őket és műveiket, csodálat és megrendültség helyett szeretettel teli iróniával, olykor humorral írt róluk. Nem kevésbé olvasmányos és nem kevésbé "szentségtörő" az 1941-ben megírt A világirodalom története sem, amely a második világháború után okozott zavart a szovjet fejezet miatt, és csak jóval később jelenhetett meg teljes egészében.

A harmincas évek voltak írói és közéleti munkásságának legmozgalmasabb évei: 1933-ban a Magyar Irodalomtudományi Társaság elnökévé választották, 1935-ben és 1937-ben Baumgarten-díjat kapott, előadásokat tartott a Magyar Rádióban, és közben fáradhatatlanul írt és fordított. Ekkor született meg két nagy sikerű regénye: a Pendragon-legenda, amely szerencsésen ötvözi a kalandregényt, a krimit, a kultúrhistóriát és mindezek paródiáját, valamint az 1937-es Utas és holdvilág, a magát kereső ember önelemző regénye.
A negyvenes évek elejétől, a nácizmus térhódításával a katolikus hitben nevelkedett Szerb Antal számára beszűkültek a lehetőségek, állásából elbocsátották, a Magyar irodalomtörténetet indexre tették. 1943-ban, majd 1944 júniusában munkaszolgálatra hívták be. Előbb Pesten dolgoztatták, ebben az időben állította össze  Nemes Nagy Ágnes segítségével  utolsó művét, a Száz vers című gyűjteményt. 1944 novemberében Sopron mellé, előbb Fertőrákosra, majd Balfra vitték. Innen felesége és befolyásos ismerősei kétszer is próbálták megszöktetni, de nem hagyta magára vele együtt szenvedő barátait, írótársait, Sárközi Györgyöt és Halász Gábort. Az állandó nélkülözéstől, a kemény munkától és ütlegeléstől legyengült írót 1945. január 27-én egy nyilas keretlegény puskatussal verte agyon.

Sírja Budapesten, a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben található. Nevét a fővárosban utca és gimnázium őrzi. 1968-ban Balfon emlékművet avattak, amelyen Szerb Antal szavai olvashatók: „A szabadság nemcsak egy nemzet magánügye, hanem az egész emberiségé is."

(MTI, mek.oszk.hu, magyarhirlap.hu)

Szerintem minden szerzõ elképzeli, hol és hogyan hasznosítják olvasói a
mûvébõl szerzett ismereteket. Az én esetemben ennek színhelye a munkahelyi
teakonyha: itt találkoznak a vélemények, és innen kelnek szárnyra a
pletykák. Remélem, sikerül bõvítenem a szókincsünket, amelyet a kollégáink
döntéseivel kapcsolatban vagy a cég új üzleti terveinek és befektetési
elképzeléseinek megvitatása során használunk. Miért is érdekel bennünket a
pletyka? Mert sokkal egyszerûbb, mi több, sokkal élvezetesebb mások hibáit
azonosítani és nevesíteni, mint a magunkéival szembesülni. Még akkor sem
könnyû megkérdõjelezni magunkban, miben hiszünk és mit akarunk, amikor
jól mennek a dolgok, de különösen nehéz akkor, ha már nem halogathatjuk
tovább – bár ismerõseink véleménye segíthet ebben. Legtöbbünk szinte
automatikusan elõrevetíti, hogyan fogják barátaink és kollégáink megítélni
döntéseinket. Az ily módon anticipált ítéletek minõségének és tartalmának
tehát fontos szerepe van. Az értelmes pletyka komoly önkritikára indíthat:
a munkahelyen és otthon is. Sokkal hatékonyabban segítheti a megfelelõ
döntéshozatalt, mint az újévi fogadalmak.
Ahhoz, hogy jó diagnoszta legyen, egy orvosnak rengeteg betegség nevét
kell megismernie, amelyek összekapcsolódnak a tünetekkel, a lehetséges
elõzményekkel és okokkal, valamint a lehetséges lefolyással, következményekkel
és beavatkozásokkal. Ez megkönnyíti a betegségek kezelését vagy
enyhítését. Az orvoslás ennek a nyelvezetnek az elsajátítását is feltételezi.
A döntések és választások mélyebb megértéséhez gazdagabb szókincsre van
szükségünk, mint amely a hétköznapi nyelvhasználatban rendelkezésünkre
áll. A megalapozott pletykától azt remélhetjük, hogy feltárja az emberi
hibák tipikus mintáit. A szisztematikus hibákat, illetve tévedéseket (systematic
10
errors) torzításoknak (biases) nevezzük, amelyek bizonyos körülmények esetén
szinte biztosan bekövetkeznek. Például, amikor egy jóképû és magabiztos
elõadó közeledik a pulpitushoz, a közönség valószínûleg elõnyösebben
fogja megítélni gondolatait, mint amennyire rászolgál. Ezt a torzítást haloeffektusnak
vagy dicsfényhatásnak (halo effect) nevezzük, amely segít, hogy
elõre lássuk, felismerjük és megértsük az ilyen típusú jelenségeket.
Amikor valaki megkérdezi, mire gondolunk, általában képesek vagyunk
megmondani. Azt hisszük, tudjuk, mi zajlik az elménkben, vagyis feltételezzük,
hogy az egyik tudatos gondolat rendezett módon vezet el a másikhoz.
Az elme azonban nem mindig így mûködik, sõt valójában nem is ez a
leggyakoribb. A legtöbb benyomás és gondolat úgy érik tapasztalattá, hogy
fogalmunk sincs, mikor és hogyan épült be az életünkbe. Nem tudjuk megmondani,
hogyan vált meggyõzõdésünkké, hogy az olvasólámpa elõttünk
van az asztalon, hogyan észleljük a telefonban az enyhe ingerültséget házastársunk
hangján, vagy hogyan sikerült elkerülnünk egy veszélyes helyzetet
vezetés közben, mielõtt még tudatosult volna bennünk a dolog. Elménkben
zajtalanul folyik a benyomásokat, intuíciókat és számos döntésünket eredményezõ
mentális tevékenység.
Ez a könyv sokat foglalkozik azzal, hogyan torzít az intuíció. Mindazonáltal,
a hibák kiemelése nem kérdõjelezi meg az emberi intelligenciát, mint
ahogyan a betegségekre fókuszáló orvosi szövegek sem tagadják az egészséget.
Legtöbbünk az idõ legnagyobb részében egészséges, mint ahogyan
ítéleteink és cselekedeteink zöme is legtöbbször helyénvaló. Életünk során
természetes módon megengedjük magunknak, hogy benyomásaink és megérzéseink
vezéreljenek, és az intuitív meggyõzõdéseinkbe és választásainkba
vetett hitünk általában jogosnak bizonyul. De nem mindig. Sokszor olyankor
is bízunk magunkban, amikor tévedünk, ezért egy objektív megfigyelõ
sokkal könnyebben észreveszi hibáinkat, mint mi magunk.
Remélem, könyvem segít, hogy elõször mások, majd a magunk esetében
is felismerjük és megértsük döntéseink és ítéleteink során elkövetett hibáinkat.
Ezek megvitatásához szeretnék egy gazdagabb és pontosabb nyelvezetet
kínálni. A megfelelõ diagnózis, bár nem csodaszer, sokszor kínálhat olyan
megoldást, amely csökkenti a rossz döntéseinkbõl és ítéleteinkbõl fakadó
károkat.
Bevezetés
11
A KEZDETEK
Ez a könyv az utóbbi évtizedek pszichológiai felfedezéseinek hatására kialakult,
a döntéssel és ítéletalkotással kapcsolatos jelenlegi nézeteimet tükrözi.
A kötet központi gondolatait arra a szerencsés napra tudom visszavezetni,
amikor 1969-ben megkértem egy kollégámat, hogy tartson vendégelõadást
a Jeruzsálemi Héber Egyetem pszichológia karán általam vezetett szemináriumon.
Amos Tverskyt akkoriban a döntéskutatás felemelkedõ csillagának
tartották – és valóban az volt –, így tudtam, hogy érdekes elõadásnak
nézünk elébe. Sokan, akik ismerték Amost, a legintelligensebb embernek
tartották, akivel valaha találkoztak. Sziporkázó volt, energikus és karizmatikus.
Rengeteg viccet tudott, és remekül támasztotta alá velük gondolatait.
Az ember egy pillanatig sem unatkozott a társaságában. 32 éves volt akkor,
én 35.
Amos mesélt a csoportnak a Michigani Egyetemen folyamatban levõ
kutatási programról, amely arra a kérdésre kereste a választ, hogy jó intuitív
statisztikusok-e az emberek. Azt már tudtuk, hogy az emberek jó intuitív
nyelvészek: egy 4 éves gyermek gond nélkül alkalmazkodik a nyelvtani szabályokhoz
beszéd közben, noha fogalma sincs e szabályok létezésérõl. Vajon
az emberek hasonló intuitív érzékkel rendelkeznek-e, ha statisztikai alapelvekrõl
van szó? Amos beszámolója szerint a kutatás válasza: feltehetõen
igen. Élénk vitát folytattunk ezzel kapcsolatban a szemináriumon, amelynek
végén levonta a következtetést, hogy a feltehetõen nem válasz jobban megfelel
a valóságnak.
Mindketten élveztük az eszmecserét, érdekfeszítõ témának tartottuk az
intuitív statisztikát, és úgy gondoltuk, jó lenne közösen továbbkutatni. Azon
a pénteken együtt ebédeltünk a Café Rimonban, a jeruzsálemi bohémek és
professzorok kedvenc helyén, és tapasztalt kutatók statisztikai intuícióinak
felmérésére egy kutatási tervet készítettünk. A szeminárium során ugyanis
arra a következtetésre jutottunk, hogy saját intuícióink is elégtelenek. Annak
ellenére, hogy évek óta tanítottunk és statisztikákat használtunk, nem fejlõdött
ki a kis mintákon megfigyelt statisztikai eredmények megbízhatóságával
kapcsolatos intuitív érzékünk. Szubjektív ítéleteink elfogultak voltak:
túlságosan akartunk hinni az elégtelen bizonyítékon alapuló kutatási eredményeknek,
és saját kutatásaink során is hajlamosak voltunk túl kevés megfigyelést
összegyûjteni.1 Kutatásunk célja az volt, hogy megvizsgáljuk, más
kutatók is szenvednek-e ebben a hibában.
Bevezetés
12
Készítettünk egy felmérést a kutatások során elõforduló statisztikai problémák
változatainak forgatókönyveirõl. Amos begyûjtötte a tapasztalt kutatókból
válogatott kísérleti csoportunk tagjainak – köztük két statisztikatankönyv
szerzõjének – válaszait, akiket a Matematikai Pszichológiai Társaság
(Society of Mathematical Psychology) egyik ülésének résztvevõi közül toborzott.
Amint várható volt, azt találtuk, hogy szakértõ kollégáink, hozzánk
hasonlóan, igencsak eltúlozták annak valószínûségét, hogy egy kísérlet eredményét
kis minták esetén is sikeresen meg lehet ismételni. Ráadásul nagyon
rossz tanácsot adtak a kísérletben szereplõ, képzeletbeli végzõs hallgatónak
a szükséges megfigyelések számát illetõen. Még a statisztikusok sem bizonyultak
jó intuitív statisztikusoknak.
Miközben az eredményeinket tárgyaló cikket megírtuk, Amosszal rájöttünk,
hogy szeretünk együtt dolgozni. Amos mindig viccelt, és mellette én
is szívesen poénkodtam, így hosszú órák kemény munkája is vidám hangulatban
telt. Mivel annyira élveztük a közös munkát, meglepõen türelmesek
voltunk – sokkal könnyebb tökéletességre törekedni, ha közben egy percig
sem unatkozik az ember. És ami talán a legfontosabb, a kezdetektõl fogva
ellenõriztük egymás vizsgálati módszereit. Amosszal egyaránt kritikusak és
vitára készek voltunk, õ még rajtam is túltett, de együttmûködésünk évei
alatt soha egyikünk sem utasította el élbõl a másik mondanivalóját. Közös
munkánk során az szerezte számomra a legnagyobb örömet, hogy Amos
sokszor tisztábban látta a tapogatózó, bizonytalan gondolataimban meglévõ
racionális magot, mint én. Õ volt közülünk a logikusabb gondolkodó, aki az
elméletre alapozva, hibátlan irányérzékkel haladt elõre. Én intuitívabb alkat
voltam, sokkal inkább az észlelés lélektanára támaszkodtam, és számos ötletem
innen fakadt. Eléggé hasonlóak voltunk ahhoz, hogy könnyedén megértsük,
mit akar a másik, és eléggé különbözõek ahhoz, hogy meglepetést
okozzunk egymásnak. Közös napirendet alakítottunk ki, és munkaidõnk
nagy részét együtt töltöttük. Gyakorta tettünk hosszú sétákat. A következõ
tizennégy évben közös munkánk mindkettõnk életének középponti elemévé
vált, és amit azokban az években végeztünk, jobb volt bárminél, amit bármelyikünk
valaha is véghezvitt.
Gyorsan kialakítottunk egy olyan gyakorlatot, amelyet éveken át követtünk.
Kutatásunk valójában párbeszéd volt, amelynek során kérdéseket vetettünk
fel, majd közösen megvizsgáltuk intuitív válaszainkat. Minden kérdés
egy mini kísérlet volt, és naponta számos ilyen kísérletet hajtottunk végre.
Valójában nem a helyes választ kerestük az általunk felvetett statisztikai kér-
Bevezetés
13
désekre. Az volt a célunk, hogy azonosítsuk és elemezzük azt az intuitív
választ, amely elsõként eszünkbe jutott, és amely erõsen csábított bennünket
akkor is, ha tudtuk, hogy helytelen. Úgy gondoltuk – mint késõbb bebizonyosodott,
helyesen –, hogy minden olyan intuíció, amely mindkettõnknél
felbukkant, másokat is jellemez, így könnyû lesz rámutatni ezeknek az
intuícióknak az ítéletalkotásra gyakorolt hatására.
Egy alkalommal, nagy örömünkre, felfedeztük, hogy ugyanazok a buta
ötletek merültek fel bennünk néhány, általunk ismert kisgyermek jövendõbeli
szakmájával kapcsolatosan. Azonosítottuk a vitatkozó 3 éves ügyvédet,
a bogaras professzort, az empatikus és enyhén tolakodó pszichoterapeutát.
Ezek a jóslatok természetesen abszurdak voltak, mégis csábítóan hangzottak
számunkra. Az is világos volt, hogy intuícióinkat a hasonlóság irányította,
amelyet az adott gyermek és egy szakma kulturális sztereotípiája között felfedeztünk.
A mulattató gyakorlat segítségével kidolgoztunk egy elméletet,
amely akkoriban körvonalazódott bennünk, a hasonlóság szerepét illetõen a
jóslatokban. A folytatásban több tucat kísérlet során teszteltük és fejlesztettük
tovább ezt az elméletet, amint a következõ példa is mutatja.
A következõ kérdés átgondolásakor induljunk ki abból, hogy Steve-et
véletlenszerûen választottuk ki egy reprezentatív mintából!
Egy embert a szomszédja a következõképpen jellemzett: „Steve nagyon
félénk és visszahúzódó, mindig kész, hogy segítsen, ám nemigen érdeklik
õt az emberek vagy a való világ. Csendes-rendes lélek, akinek fontos,
hogy rend és szabály uralkodjon körülötte, imádja a részleteket.” Mi
valószínûbb: Steve könyvtáros, vagy inkább gazdálkodó lesz?
Mindenkinek azonnal feltûnik a hasonlóság Steve személyisége és a könyvtáros
sztereotípiája között, de az ugyanilyen fontos statisztikai szempontokat
szinte mindig figyelmen kívül hagyjuk. Eszünkbe jut-e például, hogy
több mint hússzor annyi férfi gazdálkodó van az Egyesült Államokban, mint
férfi könyvtáros? Mivel összehasonlíthatatlanul több gazdálkodó van, majdnem
biztos, hogy több „csendes-rendes” lélek köt ki a traktorok mellett, mint
a könyvtári információs pultoknál. Ennek ellenére azt találtuk, hogy kísérleteink
résztvevõi figyelmen kívül hagyták a releváns statisztikai tényeket, és
kizárólag a hasonlóságra alapozták ítéleteiket. Ezt azzal magyaráztuk, hogy
a hasonlóságot egyszerûsítõ heurisztikaként (simplifying heuristic), egyszerû
szabályként (ökölszabályként) használták, amikor egy nehéz döntés elõtt
Bevezetés
14
álltak. A heurisztikára hagyatkozás megjósolható torzításokat, szisztematikus
hibákat eredményezett elõrejelzéseikben.
Egy másik alkalommal, Amosszal az egyetemünkön oktató tanárok
között fellelhetõ válási arányokon elmélkedtünk. Megfigyeltük, hogy a kérdést
feltéve kutatni kezdtünk emlékezetünkben olyan elvált tanárok után,
akiket ismertünk vagy akikrõl hallottunk, és az egyes kategóriák méretét
annak alapján ítéltük meg, hogy az egyes esetek milyen gyorsan jutottak
eszünkbe. Az emlékek megtalálásának gyorsaságára alapozó stratégiát elérhetõségi
heurisztikának (availability heuristic) neveztük. Egyik kísérletünkben
arra kértük a résztvevõket, válaszoljanak meg egy egyszerû kérdést a
tipikus angol szövegben elõforduló szavakat illetõen:2
Gondoljon a K betûre!
Hol jelenik meg a K nagyobb valószínûséggel: szó elején, vagy a szó harmadik
betûjeként?
Minden Scrabble-játékos tudja, hogy sokkal könnyebb olyan szavakat találni,
amelyek egy bizonyos betûvel kezdõdnek, mint olyanokat, amelyek harmadik
helyen tartalmazzák az adott betût. Ez az ábécé minden betûjére
igaz. Ennek megfelelõen arra számítottunk, hogy a válaszadók el fogják
túlozni a szó elején megjelenõ betûk gyakoriságát – még azon betûk esetében
is (mint K, L, N, R, V), amelyek gyakrabban jelennek meg harmadik
helyen. Az ítéletalkotási heurisztika (judgment heuristic) itt is megjósolható
torzítást eredményez. Mostanában például kételkedni kezdtem abban a
régi elképzelésemben, hogy a házasságtörés gyakoribb a politikusok körében,
mint az orvosok vagy ügyvédek esetében. Még magyarázatokat is gyártottam
e „tény” alátámasztására, többek között azt, hogy a hatalom afrodiziákumként
mûködik, vagy azt, hogy a gyakori utazás fokozott kísértést
jelent. Idõközben rájöttem, hogy a politikusok kihágásairól sokkal nagyobb
valószínûséggel értesülünk, mint az ügyvédek vagy orvosok félrelépéseirõl.
Intuitív benyomásom vélhetõleg teljes mértékben az újságírók témaválasztásának
következménye, vagyis abból fakad, hogy az elérhetõségi heurisztikára
hagyatkozom.
Amosszal évekig tanulmányoztuk és dokumentáltuk az intuitív gondolkodás
torzításait a lehetõ legkülönbözõbb feladatok esetében, mint például
az események valószínûségének megbecslése, a jövõ megjóslása, hipotézisek
felmérése és gyakorisági becslések. Együttmûködésünk ötödik évében
Bevezetés
15
fõbb eredményeinket megjelentettük a Science-ben, amelyet számos tudományág
jeles képviselõi olvasnak. A cikk (amelyet teljes egészében közlök e
könyv végén) a következõ címet viselte: „Ítéletalkotás bizonytalanság mellett:
Heurisztikák és torzítások” (Judgment Under Uncertainty: Heuristics
and Biases). Ebben a cikkben leírtuk az intuitív gondolkodás egyszerûsítõ
megoldásait, és mintegy 20 fajta torzítást magyaráztunk ezekkel a heurisztikákkal
– demonstrálva a heurisztikák szerepét az ítéletalkotásban.
A tudománytörténészek sokszor felhívják a figyelmünket, hogy egy adott
idõszakban az azonos tudományterület tudósai általában ugyanazokkal az
alapfeltevésekkel dolgoznak saját tudományágukon belül. Ez alól a társadalomtudományok
mûvelõi sem kivételek; az emberi természet adott korszakban
elfogadott értelmezésére támaszkodnak. Általában ez határozza meg
az egyes viselkedésformákról folytatott viták keretét, amelyet csak nagyon
ritkán szokták megkérdõjelezni. A társadalomtudósok többsége az 1970-es
években tényként kezelt két elképzelést az emberi természetre vonatkozóan.
Az elsõ, hogy az ember alapvetõen racionális, és normális esetben józanul
gondolkodik. A második, hogy az olyan érzelmek, mint a félelem, a szeretet
és a gyûlölet magyarázatot adnak a legtöbb esetre, amikor az emberek nem
viselkednek racionálisan. Cikkünk mindkét feltevést megkérdõjelezte, anélkül
hogy közvetlenül tárgyaltuk volna azokat. Dokumentáltuk a normális
emberek gondolkodásában elõforduló szisztematikus hibákat, majd ezeket
a torzításokat a megismerés mechanizmusának mûködésére vezettük vissza,
és nem arra, hogy az érzelmek megzavarják a gondolkodást.
Cikkünk sokkal nagyobb feltûnést keltett, mint vártuk, és azóta is az
egyik legtöbbet idézett mû a társadalomtudományok területén (2010-ben
több mint 3000 tudományos cikk hivatkozott rá). Más tudományágak mûvelõi
is hasznosnak találták, és számos területen eredményesen alkalmazták a
heurisztikák és torzítások összefüggéseit, beleértve az orvosi diagnosztikát,
a jogi ítélethozatalt, az intelligenciamérést, a filozófiát, a pénzügyet, a statisztikát
és a hadászati kérdéseket.
A politológiával foglalkozó tudósok például rájöttek, hogy az elérhetõségi
heurisztika segítségével megmagyarázható, miért válnak bizonyos
témák annyira fontossá a közgondolkodásban, míg mások figyelmen kívül
maradnak. Az emberek hajlamosak aszerint megbecsülni az egyes témák
relatív fontosságát, hogy milyen könnyen tudják õket felidézni – ezt pedig
nagymértékben meghatározza, hogy az adott téma milyen mértékben van
jelen a médiában. A gyakran emlegetett témák elárasztják gondolkodásun-
Bevezetés
16
kat, míg mások még csak be sem kerülnek a köztudatba. A média viszont
azt választja ki közlésre, ami szerinte aktuálisan foglalkoztatja a közgondolkodást.
Nem véletlen, hogy az autoriter rendszerek nagy nyomást gyakorolnak
a független médiára. Mivel a tömegek érdeklõdését drámai események és a
hírességek által a legkönnyebb felkelteni, nem ritka, hogy a média valóságos
tömegõrületet vált ki. Michael Jackson halála után néhány hétig gyakorlatilag
lehetetlen volt olyan televíziós csatornát találni, ahol mást sugároztak
volna. Ezzel ellentétben nagyon kis lefedettség jellemzi az olyan jelentõs,
de kevésbé izgalmas és drámai kérdéseket, mint a teljesítményszint csökkenése
az oktatásban, vagy az, hogy aránytalanul nagy egészségügyi erõforrást
fektetünk az emberek utolsó életévébe. (Amint ezt leírtam, már rájöttem,
hogy a „kis lefedettségû” témák példáit az elérhetõségre alapozva választottam.
Ezeket a témákat is gyakran emlegetik; hasonlóan fontos, de kevésbé
elér hetõ kérdések nem jutottak eszembe.)
Akkoriban nem teljesen voltunk tudatában, hogy a heurisztikák és torzítások
iránt a pszichológián kívül más tudományterületen mutatott széles
körû érdeklõdés leginkább annak volt köszönhetõ, hogy cikkeink majdnem
mindig tartalmazták az önmagunknak és más válaszadóknak feltett kérdések
teljes szövegét, így az olvasók felmérhették, hogyan befolyásolja saját
gondolkodásukat a kognitív torzítás. Remélem, a könyvtáros Steve-vel kapcsolatos
kérdést olvasva mindenki érezte ezt. Azért tettem be ezt a példát,
hogy azonnal érthetõ legyen, mennyire befolyásolja ítéletünket a hasonlóság
a valószínûségi becslések esetén, és milyen könnyû figyelmen kívül hagyni
releváns statisztikai tényeket.
A példák használata szokatlan lehetõséget biztosított a különbözõ tudományágak
tudósainak – különösen filozófusoknak és gazdaságtudósoknak
–, hogy megfigyeljék a gondolkodásmódjukban esetlegesen elõforduló
torzításokat. Amint felismerték a saját elfogultságukból fakadó buktatókat,
nagyobb valószínûséggel kérdõjelezték meg a korszakunkra jellemzõ, az
emberi gondolkodás racionális és logikus voltát feltételezõ tudományos dogmát.
Maga a módszer is kulcsfontosságú volt: ha csupán szokásos kísérleti
eredményeket közlünk, a cikk kevésbé lett volna említésre méltó és maradandó.
Sõt: a szkeptikus olvasók elutasították volna az eredményeket,
mondván, hogy az ítéletalkotás torzításai az egyetemi hallgatók közismert
gondatlanságából fakadnak – hiszen rendszerint közülük kerülnek ki a
pszichológiai kísérletek tipikus résztvevõi. Természetesen nem azért részesí-
Bevezetés
17
tettük elõnyben a szemléltetést a szokásos kísérleti eredményekkel szemben,
hogy meggyõzzük igazunkról a filozófusokat és gazdaságtudósokat. Azért
döntöttünk így, mert a példák sokkal élvezetesebbek, és mint annyi minden
másban, ebben is szerencsénk volt. Könyvem egyik visszatérõ eleme, hogy a
szerencsének minden sikertörténetben komoly szerepe van; majdnem minden
esetben könnyen megtaláljuk azt a pontot a történetben, amelyet ha
megváltoztatnánk, a kiemelkedõ teljesítmény középszerûvé válna. Ez a mi
esetünkben is elmondható.
Munkánkat nem mindenki fogadta pozitívan. Többen bíráltak bennünket,
hogy a torzításokra összpontosítunk, ami bírálóink szerint igazságtalanul
negatív képet fest a gondolkodásról.3 Amint a tudományban lenni
szokott, egyes kutatók továbbfejlesztették gondolatainkat, mások pedig elfogadható
alternatívát nyújtottak.4 De az a gondolat, hogy elménk hajlamos
bizonyos szisztematikus hibák elkövetésére, mára általánosan elfogadottá
vált. Az ítéletalkotással kapcsolatos kutatásunk sokkal nagyobb hatást gyakorolt
a társadalomtudományokra, mint azt munkánk során sejthettük.
Miután befejeztük az ítéletalkotás vizsgálatát, figyelmünket a bizonytalan
helyzetekben történõ döntéshozatalra irányítottuk. Szerettünk volna
kidolgozni egy pszichológiai elméletet arról, hogyan döntenek az emberek az
egyszerû szerencsejátékok esetén. Például: fogadna-e ön, ha egy érme feldobásakor
130 dollárt nyerne fej esetén, és 100-at veszítene írás esetén? Ezeket
az egyszerû választásokat régóta használták a döntéshozatal általános kérdéseinek
vizsgálatára, többek között annak magyarázatára, hogy az emberek
miként mérlegelnek a biztos, illetve a bizonytalan kimenetelû dolgokban.
Módszerünk nem változott: számtalan napot töltöttünk el választási helyzetek
kitalálásával, azt kutatva, hogy intuitív döntéseink megfelelnének-e
a választás logikájának. Itt is, akárcsak az ítéletalkotásnál, szisztematikus
tévedéseket, olyan intuitív preferenciákat figyeltünk meg saját döntéseinkben,
amelyek következetesen megszegték a racionális döntéshozatal szabályait.
Öt évvel a Science-ben megjelent cikk után közöltük a „Prospect
Theory: An Analysis of Decision Under Risk” (Kilátáselmélet: Kockázatos
döntések elemzése) címû tanulmányt. Az itt leírt döntéselmélet egyesek szerint
jelentõségében meghaladja az ítéletalkotással kapcsolatos munkánkat,
és a viselkedési közgazdaságtan egyik kiindulópontjává vált.
Amosszal szerettünk együtt dolgozni. Közös gondolataink fajsúlyosabb
eredményeket hoztak, mint bármi, amit egyedül csináltunk, és sok örömet
találtunk a munkánkat hatékonnyá és élvezetessé tevõ barátságunkban is.
Bevezetés
18
Az ítéletalkotással és a döntéshozatallal kapcsolatos közös munkánkért kaptam
Nobel-díjat5 2002-ben, amelyet közösen vettünk volna át, ha Amos nem
hunyt volna el 1996-ban, 59 éves korában.
HOL TARTUNK MOST?
E könyvnek nem szándéka, hogy magyarázza az Amosszal együtt végzett
korai kutatásokat – ezt már számos szerzõ megtette az évek során. Fõ célom
most az, hogy a kognitív és szociálpszichológia újabb eredményein alapuló
képet nyújtsak a gondolkodási mechanizmusokról. A fontosabb vívmányok
egyike, hogy ma már meg tudjuk magyarázni az intuitív gondolkodás
csodáit és hibáit egyaránt.
Amosszal nem sokat foglalkoztunk a pontos intuíciókkal (accurate intuitions),
csak annyit állítottunk, hogy az ítéletalkotási heurisztikák „meglehetõsen
hasznosak, de olykor komoly és szisztematikus hibákhoz vezetnek.”
A torzításokra összpontosítottunk, egyrészt, mert önmagukban is érdekesnek
találtuk azokat, másrészt, mert bizonyítékot szolgáltattak az ítéletalkotási
heurisztikákkal kapcsolatban. Nem tettük fel azt a kérdést: vajon
minden egyes bizonytalan helyzetben hozott ítéletet az általunk tanulmányozott
heurisztikák hoznak-e létre. Ma már világos, hogy nem. Például a
szakemberek pontos intuícióit sokkal jobban magyarázza a nagy tapasztalat,
mint a heurisztikák.6 Ma már árnyaltabban látjuk a képet. A jelenlegi álláspont
szerint a készségek és a heurisztikák az intuitív döntések és választások
alternatív forrásai.
Gary Klein pszichológus elmesélt egy történetet. Egy tûzoltócsapat
bement egy házba, ahol kigyulladt a konyha.7 Nem sokkal azután, hogy megkezdték
a konyha oltását, a parancsnok felkiáltott: „Kifelé!” – anélkül, hogy
tudta volna, miért. Amint a tûzoltók kimenekültek, a padló szinte azonnal
beomlott. A parancsnok csak késõbb jött rá, hogy a tûz gyanúsan csendes
volt, és a két füle szokatlanul felforrósodott. Ezek a benyomások megszólaltatták
benne a vészcsengõt. Nem tudatosult benne, mi az, ami nem stimmel,
csak azt érezte, hogy valami nincs rendben. Késõbb kiderült, hogy a tûz
fészke nem a konyhában, hanem az alattuk levõ pincében volt.
A szakértõi intuíció (expert intuition) ilyen példáiról mindannyian hallottunk
már: a sakkmester, aki egy utcai játszma elõtt elhaladva közli: „a fehér
három lépésben mattot ad”, és közben meg sem áll; vagy az orvos, aki
Bevezetés
19
egyetlen pillantást vetve a betegre, komplett diagnózist készít. A szakértõi
intuíció sokszor csodának látszik a szemünkben, pedig nem az. Valójában
mindannyian az intuitív szakértelem mutatványait hajtjuk végre nap mint
nap. A legtöbbünk tökéletesen észleli a haragot egy telefonbeszélgetés elsõ
szavánál, azonnal felismeri, hogy róla volt szó, amint belép egy szobába, és
szemvillantás alatt reagál a legenyhébb jelére annak, hogy a mellette levõ
autó vezetõje veszélyesen hajt. Mindennapi intuitív képességünk ugyanolyan
csodálatos, mint amikor egy tapasztalt tûzoltóban vagy orvosban hirtelen
„összeáll a kép” – csak sokkal gyakoribb.
A pontos intuíció pszichológiájában nincs semmi mágia. Ezzel kapcsolatban
a nagy Herbert Simon nyújtotta a legtömörebb és igen találó magyarázatot.
Sakkmestereket tanulmányozva8 rámutatott, hogy több ezer órányi
gyakorlás után egyszerûen másképp látják a táblán elhelyezkedõ figurákat,
mint bárki más. Simon sorait olvasva szinte érezzük, mennyire ingerülten
veti el a szakértõi intuíció mítoszát: „A helyzetben egy kód rejlik; a kód
segítségével a szakértõ megtalálja az emlékezetében tárolt információt, és
ez az információ megadja a választ. Az intuíció nem több és nem kevesebb,
mint felismerés.”9
Nem lepõdünk meg, amikor egy kétéves gyerek ránéz egy kutyára, és azt
mondja „kutyus!”, mert megszoktuk, hogy a gyermekek csodálatos módon
megtanulják, hogy felismerjék és megnevezzék a dolgokat. Simon azt mondja,
hogy a szakértõi intuíció csodái ugyanígy mûködnek. A helyes intuíció
akkor jön létre, amikor a szakértõ megtanulta felismerni az ismerõs elemeket
az új szituációkban, és ennek megfelelõen tud cselekedni. A jó intuitív
ítéletek éppen olyan hirtelen jutnak eszünkbe, mint a „kutyus”.
Sajnos a szakemberek intuíciói nem mindig valódi szakértelembõl
fakadnak. Évekkel ezelõtt egyszer meglátogattam egy nagy pénzügyi cég
befektetési igazgatóját, aki elmondta, hogy éppen befektetett néhány tízmillió
dollárt a Ford Motor Company részvényeibe. Amikor megkérdeztem,
minek alapján hozta meg ezt a döntést, azt mondta, nemrég egy
autóbemutatón vett részt, amely teljesen lenyûgözte. „Apám, ezek aztán
tudnak autót csinálni!” – mondta. Egyértelmû volt, hogy bízik saját jó megérzésében,
valamint elégedett önmagával és döntésével. Meglepett, hogy
láthatóan eszébe sem jutott az egyetlen kérdés, amelyet egy közgazdász
relevánsnak tartana: alacsonyan volt-e akkoriban a Ford-részvények ára?
Ehelyett intuíciójára hallgatott; tetszettek neki az autók, tetszett a cég, és
tetszett az ötlet, hogy részvénytulajdonos legyen. Ismerve, milyen bonyo-
Bevezetés
20
lult szempontok alapján állítják össze a portfóliókat, joggal feltételezzük,
hogy nem tudta, mit csinál.
Azok a sajátos heurisztikák, amelyeket Amosszal tanulmányoztunk,
kevés segítséget nyújtanak annak megértésében, hogy a fent említett igazgató
miért fektetett Ford-részvényekbe. A heurisztikák mai, tágabb felfogása
azonban jól magyarázza ezt a történetet. Fontos eredmény, hogy manapság
sokkal nagyobb szerepet tulajdonítunk az érzelmeknek az intuitív döntések
és választások megértésében, mint régen. Az igazgató döntését ma az érzelmi
heurisztika10 (affect heuristic) jó példájaként írnánk le, ahol az ítéleteket
és döntéseket a megfontolás vagy a logikus érvek helyett közvetlenül az irányítja,
hogy az embernek mi tetszik és mi nem.
Amikor egy adott problémával szembesülünk – amilyen egy sakklépés
megválasztása vagy annak eldöntése, milyen részvényekbe fektessünk –,
az intuitív gondolkodás gépezete megteszi, ami tõle telik. Amennyiben az
egyén releváns szaktudással rendelkezik, felismeri a helyzetet, valószínûleg
helyes lesz a benne felötlõ intuitív megoldás. Ez történik, amikor a sakkmester
ránéz egy bonyolult felállásra: hatékony lépések ötlenek fel benne. Ha
a kérdés nehéz, és a szakértõi megoldás nem kézenfekvõ, az intuíció még
mindig kap egy esélyt: gyorsan felmerülhet egy válasz – ez azonban nem az
eredeti kérdést válaszolja meg. A kérdés, amellyel az igazgató szembesült
(befektessek-e Ford-részvényekbe?), nehéz volt, de mindjárt eszébe jutott a
válasz egy ehhez kapcsolódó, könnyebb kérdésre (szeretem-e a Ford-autókat?),
és ez határozta meg a döntését. Ez az intuitív heurisztikák (intui tive
heuristics) lényege: amikor nehéz kérdéssel szembesülünk, gyakran egy
könnyebbre válaszolunk, és rendszerint nem vesszük észre a cserét.11
Elõfordul az is, hogy spontán módon nem találunk intuitív megoldást
– sem egy szakértõi megoldás, sem egy heurisztikus válasz nem ötlik az
eszünkbe. Ilyenkor gyakran átváltunk egy lassúbb, megfontoltabb és erõfeszítést
igénylõ gondolkodási formára. Ez a címben szereplõ lassú gondolkodás.
A gyors gondolkodás magába foglalja az intuitív megoldások mindkét
fajtáját – a szakértõit és a heurisztikust –, valamint az észlelés és emlékezet
teljesen automatikus mentális mûveleteit; ezek segítségével tudjuk,
hogy van egy lámpa az asztalon, vagy felidézzük Oroszország fõvárosának
nevét.
Az utóbbi 25 évben sok pszichológus kutatta a gyors és lassú gondolkodás
közötti különbségeket. A gondolatok világát két szereplõ metaforájaként
fogom leírni (ennek okát a következõ fejezetben részletesen kifejtem),
Bevezetés
21
amelyeket 1. rendszernek és 2. rendszernek nevezek, és amelyek a gyors és
a lassú gondolkodásért felelõsek. Az intuitív és a logikus gondolkodás jellemzõirõl
úgy beszélek, mintha gondolatvilágunk két szereplõjének jellemvonásairól
mesélnék. Amint az újabb kutatások nyomán körvonalazódik, az
intuitív 1. rendszer sokkal befolyásosabb, mint tapasztalataink alapján gondolnánk,
hiszen számos döntésünk és választásunk mögött titokban õ áll.
E könyv nagy része az 1. rendszer munkájáról szól, valamint az 1. rendszer
és a 2. rendszer közötti kölcsönhatásokról.
A KÖNYV FELÉPÍTÉSÉRÕL
Könyvem öt részbõl áll. Az I. rész bemutatja az ítéletalkotások és döntések
két rendszeren alapuló megközelítésének alapvetõ elemeit. Kifejti az 1. rendszer
automatikus mûveletei és a 2. rendszer ellenõrzött mûveletei közötti
különbséget, és bemutatja, hogy az 1. rendszer lényegét képezõ asszociatív
emlékezet hogyan értelmezi folyamatosan koherens egészként mindazt, ami
világunkban pillanatról pillanatra történik. Igyekszem megmagyarázni az
intuitív gondolkodás mögött meghúzódó automatikus és gyakran tudattalan
folyamatok komplex és gazdag voltát, valamint azt, hogy ezek az automatikus
folyamatok hogyan magyarázzák az ítéletalkotási heurisztikákat.
Célom, hogy a mentális tevékenységekrõl való gondolkodást és eszmecserét
segítõ nyelvezetet honosítsak meg.
A II. rész bemutatja az ítéletalkotási heurisztikákkal kapcsolatos kutatások
jelenlegi helyzetét, és egy fontos dilemmát boncolgat: miért olyan
nehéz statisztikai alapon gondolkodni? Könnyedén gondolkodunk asszociatív
módon vagy metaforikusan, mûködik az ok-okozati gondolkodás, de
a statisztika megköveteli, hogy egyszerre sok mindent átgondoljunk, és az
1. rendszer nem erre való.
A statisztikai gondolkodás nehézségei elõkészítik a III. rész témáját,
amely leírja elménk rejtélyes korlátait: a vélt tudásunkba vetett túlzott bizalmat,
valamint azt, hogy képtelenek vagyunk a maga teljességében felismerni
tudatlanságunkat és a bennünket körülvevõ világ bizonytalanságát. Hajlamosak
vagyunk túlbecsülni a világ mûködésével kapcsolatos tudásunkat, és
alábecsülni a véletlen szerepét. A túlzott magabiztosságot az utólagos okoskodás
bizonyosságának illúziója táplálja. A témával kapcsolatos nézeteimet
befolyásolta Nassim Taleb A fekete hattyú (The Black Swan)12 szerzõje. Abban
Bevezetés
22
bízom, hogy a teakonyhákban elhangzó beszélgetések intelligens módon
felfejtik a múltból levonható tanulságot, anélkül hogy áldozatul esnének a
bizonyosság illúziójának és belesétálnának a „hétfõn könnyû totózni”-féle
bölcsességek csapdájába.
A IV. rész valójában a közgazdaság-tudománnyal folytatott párbeszéd, és
a döntéshozatal természetérõl, illetve arról szól, hogy a gazdasági szereplõk
mennyiben racionálisak. Ebben a részben a két rendszeren alapuló megközelítés
felismeréseire építve, új szemszögbõl fogom megvilágítani az Amos
és általam 1979-ben publikált kilátáselmélet kulcsfogalmait. Az azt követõ
fejezetek bemutatják, hogy az emberi döntéshozatal miben tér el a logikus
gondolkodás szabályaitól. Bár nem túl szerencsés, hajlunk rá, hogy egymástól
elszigetelve kezeljük a problémákat, ráadásul ott vannak a kerethatások,
amelyek miatt döntéseinket a döntési helyzetek másodlagos jellemzõi alakítják.
Ezek a megfigyelések, amelyeket az 1. rendszer tulajdonságai remekül
megmagyaráznak, erõsen kétségbe vonják a standard közgazdaságtan
által hirdetett racionalitáselvet.
Az V. részben leírom azokat az újabb kutatásokat, amelyek bevezették a
két én – a tapasztaló én (experiencing self) és az emlékezõ én (remembering
self) – megkülönböztetését, ahol a két ént különbözõ érdekek vezérlik. Például,
tegyünk ki egy személyt két fájdalmas élménynek! Az egyik élmény
kizárólag azért rosszabb a másiknál, mert hosszabb ideig tart. Azonban az
emlékek automatikus alakításának – mint az 1. rendszer tulajdonságának –
megvannak a maga szabályai, amelyek révén elérhetjük, hogy a rosszabb
eseményrõl lesz jobb emlékünk. Amikor az ember késõbb megválasztja,
hogy melyik eseményt ismételje meg, természetesen az emlékezõ énje irányítja,
és ezért fölösleges fájdalomnak fogja kitenni magát (a tapasztaló ént).
A két én közötti különbségtételt alkalmaztam a jóllét mérésére, ahol újfent
azt találjuk, hogy ami a tapasztaló ént boldoggá teszi, nem föltétlenül elégíti
ki az emlékezõ ént. Hogy egyetlen szervezeten belül hogyan képes egyszerre
kétféle én törekedni a boldogságra, nehéz kérdéseket vet fel mind az egyén,
mind a társadalmak számára, amelyek politikai célnak tekintik a lakosság
jóllétét.
A Következtetésben fordított sorrendben tárgyalom a könyvben elõforduló
három különbségtétel következményeit: a tapasztaló és az emlékezõ
én, a klasszikus és a behaviorista közgazdaságtan (ez utóbbi a pszichológia
rokonterülete) gazdasági szereplõkrõl alkotott felfogása, valamint az automatikus
1. rendszer és az erõfeszítést igénylõ 2. rendszer között.

Visszatérek a pletyka elõnyeihez és ahhoz, hogy a különbözõ szervezetek hogyan javíthatják
a nevükben meghozott döntések és ítéletek minõségét.
Az Amosszal közösen megírt két cikket függelékként közlöm a könyv
végén. Az elsõ – mint már említettem – a bizonytalanság melletti ítéletalkotásról
szól. A második, amely 1984-ben jelent meg, összefoglalja a kilátáselméletet
és a kerethatásokról szóló kutatásainkat. A cikkek bemutatják
azokat az eredményeket, amelyekre a Nobel-bizottság hivatkozott – meg
fognak lepõdni, mennyire egyszerûek. Meg fogják látni, mennyi mindent
tudtunk régtõl fogva, és azt is, mennyi mindent tudtunk meg az utóbbi
évtizedekben.

Daniel Kahneman

Nem akarsz többé számlát fizetni? Függetleníteni akarod magad az ingadozó rezsiköltségektől? Talán még hihetetlen, de van megoldás: méghozzá az Eartship, azaz Földhajó.

Házak, melyek teljes szabadságot adnak – nincs rezsiszámla és palackos víz sem

Mi is az az Eartship?

 

Az Eartship egyszerűen megfogalmazva egy önfenntartó építmény. Megújuló forrásokból nyeri az energiát és újrahasznosítja az utolsó csepp vizet is. Egy jól megtervezett Earthship egy feltöltéssel 30-40 évig kiszolgál egy családot. Mindemellett olyan szemétből épülnek, amik igen lassan bomlanak el, mint például a gumiabroncs, üveghulladék, vagy sörös doboz.

 

 

A drágább része az energiatermelő szerkezetek, de ezeket egyszeri beruházás után 1-2 generáción keresztül lehet használni, így maximálisan megtérül a befektetés. 

A házat tekinthetjük egy hajónak is, aminek akár földön, akár vízen helyt kell állnia. Az építész, Mike Reynolds ugyanis úgy tervezte ezeket a házakat, hogy a sivatagban és az északi-sarkon is egyaránt 22 Celsius fok legyen a lakás hőmérséklete és minden körülmények között vizet tud gyűjteni.

Honnan nyerik az ivóvizet ezek a házak?

 

Az ilyen házak a párát és esővizet gyűjtik össze, amelyet aztán egy speciális szűrő segítségével megtisztítanak a baktériumoktól, így máris kész az ivóvíz. A már használt vizet szintén megtisztítják és például vécé öblítésre használják. Majd ezután a víz egy betontartályba kerül, mint szennyvíz. Ám itt még mindig nincs vége a történetnek, ugyanis ebben a szennyvízben a meleg hatására öntisztuló folyamatok indulnak el, így a kert öntözésére is fel tudják még használni! Lenyűgöző, ugye? :)

 

 

Egy videó az Eartship házakról és működéskükről:

 

 

Mit esznek azok, akik ebben a házban élnek?

 

Szó volt róla, hogy aki ilyen házban él, annak többé nincs szüksége rá, hogy dolgozzon – de természetesen megteheti. Ezekhez a házakhoz egy vagy két üvegház is tartozik, hogy minden évszakban és éghajlaton legyen mindenféle gyümölcs és zöldség termés. Emellett még beépíthető halastó vagy tyúkketrec is megtalálható a házak mellett, így a hús is biztosítva van.

 

 

Ezek a házak nem csak rezsimentes életet biztosítanak Nekünk, de felhívják az emberiség figyelmét arra is, hogy milyen fontos figyelni környezetünkre. Ha lehet ilyen olcsón is építkezni, miért lakjunk villákban és fizessünk rezsit…?

 

Forrás: www.szeretlekmagyarorszag.hu

Kézen fogva vitte magával az Európai Bizottság elnöke Orbán Viktort pénteken Brüsszelben.

1. Konkan Railway, India

2. Determined Climber (Rocky Mountaineer), Canada

3. Gerda train Argo (Argo Gede Train Railroad), Indonézia

4. Railroad “Jungfrau” (Jungfrau Railway), Svájc

5. The company Rovos Rail train (Rovos Rail), Dél-Afrika

6. Kuranda Scenic Railway, Ausztrália

7. Autenikua Chu Tdzho (Outeniqua Choo Tjoe), Dél-Afrika

8. Albula-Bernina railway line, Switzerland

9. Railroad La Mure (Chemin de Fer de La Mure), Franciaország

10. Chennai-Rameswaram Route, India

Erekesvilag.hu

A magyar példát követve sorra számolják fel a kötelező magánnyugdíjpénztári rendszereket a visegrádi országok kormányai. Sajnálkozásra nincs sok ok, a szlovák magánkasszák nevetségesen alacsony összeget fizetnek első nyugdíjasaiknak. Részletes háttér a friss Heti Válaszban.

Nem éppen sikertörténet a szlovák magánnyugdíjpénztári reform: tíz év tagság után az épp nyugdíjba vonulók az átlagos öregségi nyugdíj (399 euró) nyolc százalékát sem kapják meg a magánkasszáktól, miközben a felét kellett volna az eredeti elgondolás szerint.

A szlovák tapasztalatok utólag is igazolják: jól tette az Orbán-kormány, hogy 2010 novemberétől több lépésben leszámolt a kötelező magánnyugdíjpénztári rendszerrel. Ezzel nagy csalódástól kímélte meg a kasszák akkoriban hárommilliós tagságának jó részét, hiszen nálunk sem lehetett biztosra venni, hogy a pénztárak valóban ki tudják termelni a jövőbeni nyugdíj legalább 25 százalékát, amint azt az 1998-as induláskor a jogalkotók elképzelték.

Európa legtöbb országában soha nem is vezették be a nyugdíjrendszer második pillérének nevezett kötelező magánnyugdíjpénztárakat; a magyarországihoz hasonló rendszerrel térségünkben csak a visegrádi országok kísérleteztek. Mára azonban mindegyikük felülvizsgálta a kezdeményezést, amely a Világbanktól indult, s amelynek finanszírozási modelljét már az Európai Bizottság szakértői is hibásnak találják.

Hogyan építik le a kötelező magánkasszák rendszerét az egyes visegrádi országok? Mi vár a hazai magánkasszák első nyugdíjasaira? Erről bővebben a Heti Válasz január 22-i számában olvashatnak, amely elektronikus formában a Digitalstandon is megvásárolható.

valasz.hu

Hazánk annak idején egy futni nem tudó versenyzőként vágott neki ennek a maratonnak - érzékeltette az uniós pénzek levívásában elért magyar siker súlyát a fejlesztéspolitikai kommunikációért felelős helyettes államtitkár. Hogy pozíciónkat meg is őrizzük, szigorú eszközökkel végig kell verni a rendszeren, hogy ezek, az ország gazdasági növekedését nagyban befolyásoló pénzek meg is érkezzenek - tette hozzá.

Magyarország annak idején egy futni nem tudó versenyzőként vágott neki ennek a maratonnak, most pedig, valahol a 40. kilométernél vezet, és így is szeretne befutni a célba - mondta Csepreghy.A kormány szerdán elfogadott akcióterve szerint a 2007-13-as uniós ciklus még idén lehívhatótöbb százmilliárd forintnyi forrásából semmi nem veszhet el. A részletekről Csepreghy Nándor fejlesztéspolitikai kommunikációért felelős helyettes államtitkár a Ma reggelben elmondta, az unió hétéves ciklusokban működik, de ezt követően még két éve van a tagállamoknak lezárni a fejlesztéseket, így az, hogy 2007-13-ban mennyire voltunk sikeresek, idén év végén dől el. Ezekből a pénzekből még 2000-2100 milliárd forintot kell összességében kifizetni. Mivel pedig a kormány számolt azzal, hogy bizonyos fejlesztések ilyen-olyan nehézségek miatt nem valósulnak meg, magasabb szintre kötötte le a forrásokat, mint amennyi pénz az EU-tól rendelkezésére áll, így különbség van az uniótól érkező és szerződéssel rendelkező pénzek közt, amit a hazai költségvetésnek kell finanszíroznia.

 Az országnak ezért az az érdeke, hogy minden pénzt hazahozzunk Brüsszelből, azaz idén úgy kell bejezni a projekteket, hogy felülről súroljuk az összesen 8200 milliárd forintos határt. Ha ez sikerül, Magyarország lehet az első tagállam, amely az EU történetében először a hétéves ciklusban rendelkezésre álló pénzeit 100 százalékban le tudja hívni. Ehhez persze szigorú eszközökkel végig kell verni a rendszeren, hogy ezek, az ország gazdasági növekedését nagyban befolyásoló pénzek meg is érkezzenek. Azt semmiképp nem szeretnénk, hogy befejezhetetlen projektekre menjen el uniós pénz, mert ez nem számolható el az EU felé, a költségvetési kitettsége azonban megvan, azaz hazai forrásból be kell fejezni - hangsúlyozta a helyettes államtitkár. Ezért a kormány nemcsak felgyorsítja a fejlesztéseket, de sok helyen fel is bontja majd a támogatási szerződést a másik fél szerződésszegése miatt.

 Magyarország annak idején egy futni nem tudó versenyzőként vágott neki ennek a maratonnak, most pedig, valahol a 40. kilométernél vezet, és így is szeretne befutni a célba - mondta Csepreghy. Az elmúlt 3 évben ugyanis szinte mindenki megkérdőjelezte, hogy az ország képes lesz-e hazahozni az uniós forrásokat, ehhez képest most elsők vagyunk ezen a területen, és ezt szeretnénk is megőrizni – hangsúlyozta Csepreghy, hozzátéve: az idei év kihívása az új ciklus beindítása is, márciusban, áprilisban megjelenhetnek az első pályázatok is, de azok a szereplők cégek, vállalkozások, önkormányzatok, amelyeknek késedelmes projektje van az előző időszakból, és fennáll a veszély, hogy Magyarország forrásokat veszít, nem kaphatnak támogatói döntést az új időszak forrásaiból. Ha ugyanis valaki nem tudja bizonyítani, hogy le tudta hívni a forrásokat, nem pályázhat hitelesen az új időszak támogatásaira sem - jelentette ki a fejlesztéspolitikai kommunikációért felelős helyettes államtitkár az M1 reggeli műsorában.

Forrás: M1/Ma reggel / hirado.hu